Pofon a múltból

Harmincnyolcadik fejezet

Szokásommá vált, hogy kórházi ágyakban térjek magamhoz. Nem szándékos, de nem tudok róla leszokni. Most azonban két aggódó szempárral találtam szemben magam.

- Hé, hát ti? Mit csináltok itt anyánál tündérkéim?

- Gondoltuk, örülnél nekik, mikor felébredsz. 

- Kalapos! Már napok óta nem láttalak! Hol voltál?

- Annie, most nem ez a fontos. Hanem az, hogy veled mi van. Nagyon megijedtünk, amikor a kórházból felhívtak minket. Mi történt?

Élesen szívtam be a levegőt, amikor utol ért minden.

- Harry allergiás volt valamelyik összetevőre az egyik felébresztős infúzióban, az idézte elő a rohamot. A doki szerint kész csoda lesz, ha emlékszik majd valamire. De ha ez meg is történik, az utolsó pár év eseményei biztosan elvesztek. Vagyis a gyerekek és a kapcsolatunk tuti, hogy csak nekem maradt meg - motyogtam magam elé viszonylag higgadtan. 

- HOGY MI VAN? 

- Hiába kiabálsz Liam, a doki szerint ez a helyzet. És el kell fogadnunk. Nem tehetek semmit. Egy egyszerű baleset véget vetett minden álmomnak...

- Ugyan, ne veszítsd el a reményt Liliann! Az öcsém kimondottan reménytelen eset, de tudom, hogy ti vagytok a mindenei. Már akkor tudtam, mielőtt te szültél. Lejött hozzánk a hétvégére, és folyton rólad áradozott. Még nem is volt apa, de már akkor sütött róla, hogy megváltozott a világa. És lehet, hogy nem emlékszik rátok, de az érzéseit nem törölheti el semmi. 

- Kérlek, Gem, ne csináld! Muszáj rávennem magam, hogy elfogadjam a helyzetet, és tovább kell lépnem! A gyerekeim nem nőhetnek fel egy depressziós, önsajnáltató anya mellett! Nem tudom, hogyan fogom átvészelni, de meg fogom oldani! Hisz ismertek!

- Ismerlek Annie, de én inkább makacsnak mondanálak. Nem hagyhatsz mindent hátra!

- Csak figyelj! Amint kiengednek innen, és kiderül, mire emlékszik és mire nem Harry, döntök. És ha kell, megyek. És ne is próbálkozz, nem gondolom meg magam!!!

- Ne csin..

- Hagyd Liam, ismerem már annyira hogy tudjam, hiába tépnénk a szánk. Inkább találjunk ki valami olyat, amivel a közelünkben tarthatjuk!

- Gem - sóhajtottam - nem bírnék a közeletekben maradni. Akaratlanul is Harryre emlékeztetnétek és mindig róla mesélnétek.

- Akkor a gyerekeidet is eldobod magadtól?

- Liam James Payne! Ha még egyszer ekkora baromságot hordasz össze a gyerekeim füle hallatára, elveszted az esélyed arra, hogy utódod legyen! Az, hogy a gyerekeim tőle vannak, az egy dolog. Erről ők nem tehetnek. Tudom, ti se tehettek róla, de per pill ők nem beszélnek és a legújabb Styles is csak gügyögni fog jövő ilyenkor. Szóval ne idegesíts, mert rosszul jársz!

- Ne csináld már kérlek!

- Nem akarok ezen gondolkodni addig, amíg ki nem derül a végleges szitu - zártam le a témát.

A dolgok annyiban is maradtak. Majdnem két napig. Engem hazaengedtek, mondván túl nagy stressz ért, és otthon jobban tudok pihenni. De nem volt jobb. Semmivel sem. Ugyanis otthon mindenfelé olyan dolgok voltak, melyek Harryre emlékeztettek. A ruhái, a kottái, a dolgai, a közös képek. Minden ellenem és az elfogadási tervem ellen volt. Tudtam, hogy reménytelen a közös jövő, ezért muszáj volt szépen lassan és fokozatosan hozzászoktatnom magam az új helyzethez. Először is, összeszedtem a ruháit. Mire végeztem a csomagolással, három órás sírógörcsön voltam túl. De muszáj volt. Aztán a kottáit és egyéb dolgait is összerámoltam. Három hatalmas táska sorakozott az ajtó mellett, mire Liam megjött. Ugyanis minden este átjött, hogy segítsen nekem a kicsikkel, függetlenül attól, Gemma otthon volt-e. Épp a gyerekszobában voltam, mikor hallottam a hangját.