Pofon a múltból

Negyvenedik fejezet (ÉVADZÁRÓ)

Harry második ébresztési kísérlete egy szombati napra esett. Ami azért volt jó, mert így anya el tudott jönni a húgommal,hogy vigyázzanak a kicsikre. Lei már nagyon nehezen viselte, hogy a nagy hasa miatt alig bír menni és folyton fáradt. De szerinte minden jó előtt van valami kevésbé jó, így tűrt. A babája szépen fejlődött és valószínű volt, hogy idő előtt szül majd.
Amint megjöttek Lei el is feküdt a babaszobában. Szeretett ott lenni, mert tetszett neki a hely hangulata és a gyerekeket is imádta nézni alvás közben. Anyának elmondtam, mit merre talál, majd Gemmával elindultunk a kórházba. Végül is úgy döntöttem, hogy elmegyek. Azzal a feltétellel, hogy Gem jön velem. Mert rá nagyobb valószínűséggel emlékszik majd, mint rám.
Amint odaértünk, felkerestük az orvost. Azt mondta, hogy letesztelték a most használni kívánt szert egy Harrytől vett mintán és nem áll fenn allergiás reakció veszélye. Az ébredés akkor is órákig tart majd, pláne, hogy most nem gyorsítják meg az anyagcseréjét. Semmit nem akarnak elsietni és igyekeznek a lehető legtöbb komplikációt kiküszöbölni.
- Mielőtt leveszik az infúzióról, beszélhetnék vele? Illetve hozzá - javítottam ki magam.
- Persze, csak nyugodtan. Negyed óra múlva jövök, legkésőbb akkor le kell majd szednünk a szerről, hogy még ma felébredhessen.
- Köszönöm.

Gemma elment a büfébe szendvicsekért, ezzel biztosítva nekem a lehetőséget. Elsétáltam a szobájához, nagy levegőt vettem és bementem. Már egész jó színben volt, de még így is látszott rajta, hol voltak a zúzódásai. Odahúztam mellé a széket és megfogtam a kezét.
- Szia. Tudod, nagy nap ez a mai. Az orvosok szerint ma már minden rendben lesz az ébredésed körül. Itt van Gemma is, hogy ő legyen a biztos pontod. Mert nagy a valószínűsége, hogy az együtt töltött idő neked elveszett a múltkori miatt. Elmondani is nehéz neked ezt, de hidd el, csak a gyerekeket akarom megvédeni. Attól függően, hogy mennyi emlékkel ébredsz fel, döntöm el, merre tovább. A legnagyobb esélye annak van, hogy elköltözünk. Keresek egy aranyos kis családi házat, ahol majd kényelmesen elférünk. Ahová majd egyszer te is beköltözhetsz, ha úgy gondolod. De egyenlőre az a lényeg, hogy a születendő babánk nyugalomban fejlődhessen a hátralévő időben. És az, hogy Chris és Adriana biztos környezetben fejlődhessenek. Liam és a többiek nem támogatják az ötletem, mondván csak menekülök a probléma elől. De el fogják fogadni, mert tudják, a gyerekek jóléte az első. És azt nem tudom megadni nekik úgy, hogy minden nap látlak vagy halok felőled.
Észre se vettem, de potyogtak a könnyeim. Életem legnehezebb döntését kívántam meghozni. Ledőltem mellé az ágyra figyelve, hogy ne feküdjek a kábelekre és a hasam ne nyomódjon.
- Annyira boldogok lehettünk volna. De a sors ellenünk van. Annyi minden történt már velünk és úgy néz ki, ez számunkra a búcsú ideje. Örülök, hogy az életed része lehettem. Hogy te az én életem része lettél. Örökké hálás leszek neked, amiért nekem adtad a világ legnagyobb csodáját: anya lehetek. Soha sem akartalak elválasztani a gyerekektől, de most ez lesz a legjobb mindenkinek. Ha majd emlékszel rájuk, a tieid lehetnek. Mármint akkor látod őket, amikor akarod. És engem is. De addig megtartom a távolságot, megadva az esélyt neked a felépülésre. Mindennél. Jobban. Szeretlek - suttogtam a fülébe és búcsúzóul megcsókoltam. 
A kezét óvatosan a pocimra csúsztattam, és a picim óvatosan megrúgta az apukáját.
Addig úgy maradtam, míg meg nem jött Gemma az orvosokkal. Visszaültem a székemre, majd szótlanul figyeltem, ahogy ügyködnek. Közelebb hozva ezzel az elkerülhetetlent.

Órák teltek el a doktorok távozása óta. Annyi változás történt eddig, hogy lassan elkezdett emelkedni a pulzusa és a légzése is gyorsult. Ennyi. Gem biztatott, hogy aludjak egyet a kanapén, de képtelen voltam rá. A testem kívánta az alvást és a pihenést, de az agyam minden lehetséges módon tiltakozott. Így csak ültem, betakart hassal és bámultam magam elé. Ebédre megettük a szendvicseket és vártunk. Hívott anya és Harry anyukája is, de nem tudtam nekik mit mondani. Egyszer majdnem elaludtam, amikor Niall hívott. Megijedtem, hogy baj van a húgommal, de ő is csak a fejleményekre volt kíváncsi. Letettem és az órára néztem. Hat óra. Este hat óra. Már több mint tíz órája nem történik semmi. Aztán hangos csipogásra lettem figyelmes.
- Lil, gyere, ébredezik.
- Itt maradok. Ha keres odamegyek, de ne én legyek az első, akit meglát. Nem bírná el a szívem, ha nem ismerne meg.
Gemma csak bólintott, és elfoglalta az öccse mellett a helyét. Perceken belül hallottam, ahogy levegő után kap.
- Jesszusom, szétmegy a fejem. Hol vagyok?
A pulzusom megugrott. Már olyan régen volt, amikor az ébredés utáni rekedtes hangját hallottam!
- Kórházban. Mire emlékszel?
- Hogy érted?
- Mi az utolsó, amit vissza tudsz idézni?
- Honnan jönnek ezek a hülye kérdések nővérkém? Valami baj van?
- Kérlek, csak válaszolj!
- Oké. Hmmm... asszem az az utolsó emlékem, hogy Paul közli velünk, asszisztenst kapunk, aki a bébiszitterünk is lesz. Valami kezdő a csaj és mellettünk fog gyakorlatot szerezni.