Pofon a múltból

XXXIII. fejezet

A csapat távozása mérhetetlen űrt jelentett az életemben. Egészen addig nem is voltam vele tisztában, mennyit is segítettek nekem. Egyedül maradtam két három hónapos gyerekkel, akik természetesen egyszerre lettek éhesek és egyszerre kezdtek sírni. Értettem én, hogy ikrek, és megvan köztük az összhang, de azért néha túlzásba vitték. Egyetlen mentsváram a húgom volt, aki két hét kórház után beköltözött hozzám. Szigorú szabályok szerint nem csinálhatott semmit: nem cipekedhetett, nem sétálhatott, és a lehető legtöbb nyugalomra volt szüksége. Amit, mondjuk úgy, nem nagyon tudtam biztosítani neki, mert a gyerekeim nagyon megérezték az apjuk és a fiúk távozását. 

A napok egyre csak teltek, és a babáim egyre nagyobbak, ügyesebbek lettek. A nappaliban leterítettünk nekik egy nagy plédet, amin játékokat szórtunk szét, hogy ingerdús környezetben legyenek. Eleinte csak egymást találták meg, aztán rájöttek a forgás technikájára és a messzebb eső játékok is csábítóak lettek. Egyre ritkábban mertem őket felügyelet nélkül hagyni, de kénytelen voltam, mert a fürdőbe nem vihettem őket magammal. Sem a főzéshez, sem a takarításhoz. Olyankor Lei vigyázott rájuk. Már ha nem aludt épp. Tudom, hogy minden terhesség más és más, de én képtelen voltam még az elején is napi 20 órákat aludni...

Chris és Ad négy hónaposak lettek, és megkapták az utolsó szurit. Jó, nem az utolsót, de egy ideig nem kaptak másikat. Ahogy ők nőttek és egyre aktívabbak lettek, úgy lettem én egyre fáradtabb. Nem csináltam szinte semmit, de főzés közben is képes voltam elaludni. Étrendet is váltottunk, mert Leilának csak bizonyos kaják jöttek be, és én se kívántam  annyira a húsos dolgokat, mert folyton folyvást rosszul lettem tőlük. 

A fiúkkal minden este beszéltünk, de csak egy keveset. Nem tudtam nyomon követni épp merre vannak, de az időeltolódás miatt szinte mindig fáradt volt valaki. A kicsik nem értették, miért nem fogja meg őket az apjuk, vagy simogatja meg, de nem tudtam mit tenni. 

Egyik este miután beszéltünk Harryékkel, megcsörgettem Liamet.

- Hal..

- Kérlek, ki nem mondd a nevem!!!

- Persze. Miben segíthetek? 

- Sétálj messze Harrytől.

Pillanatokkal később hallottam, ahogy valamit sutyorog, majd csapódik egy ajtó.

- Rendben, Annie, kijöttem, most azonnal mondd el, mi a baj?

- Ne aggódj, Semmi baj nincs.

- Akkor miért telefonon beszélünk Harry tudta nélkül?

- Mert szeretném meglepni, és úgy nem megy, ha mindent hall. 

- Miről lenne szó? - kérdezte gyanakodva.

- 16-án lesz egy éve, hogy volt a megtermékenyítés.

- Igen, tudom, és?

- Mit és? Csak szeretnék elmenni hozzátok, és veletek lenni. És akarok neki adni valamit. 

- Nem egészen értem...

- Majd megtudod, ha ott leszek. Hol lesztek aznap?

- Nem tudom pontosan... Megnézem, és dobok egy SMS-t. Segíthetek még valamit?

- Igen. Azt is tudd meg, melyik hotelben lesztek, és foglalj egy szobát a nevemre. 

- Ez csak természetes!

- Köszönöm, Kalapos! Szeretlek!

- Én is szeretlek Annie, tudod jól.

Szóval Liam írt, hogy hol lesznek aznap, és én foglaltam magamnak jegyet addigra. Legszívesebben elvittem volna magammal a húgom is, de a doki külön kikötötte, hogy ne repüljön. Így szóltam anyának, hogy jöjjön fel Londonba pár napra. Nem lelkesedett az ötletemért, de ez most rajtam múlott.