Pofon a múltból

XXXIX. fejezet

Harry szemszöge

Szóval hasranyaltam a színpadon. Az első gondolatom az volt, hogy ez holnap holnap mindenhol ott virít majd. Aztán szédültem és éreztem, hogy képtelen vagyok felállni. Sajgott a fejem, és mintha valami meleg folyadékot is éreztem volna. És akkor jött a pánik. Nem tudtam nyitva tartani a szemem, és hányingerem volt.

- Harry, mi... - jött oda Liam. De megállt mondat közben, gondolom felfogta, mi történt.

A következő pillanatban a többiek is ott voltak és beszéltek hozzám. Hogy szorítsam meg a kezüket, hogy nyissam ki a szemem, hogy kelljek fel, mert ez egyáltalán nem vicces. Valahonnan volt annyi erőm, hogy feléjük fordítsam a fejem, így megláthatták, hogy vérzem.

- Jézusom! Harry, hallasz engem? - válaszul megszorítottam a kezét. - Próbálj meg magadnál maradni, a mentő már jön. El ne ájulj nekünk, mert Lil tuti kicsinál!!! Hallod? 

Hallottam. És minden erőmmel azon voltam, hogy magamnál maradjak, de egyre inkább elhatalmasodott rajtam a fáradtság. Utolsó gondolataim azok voltak, hogy csak ne legyen semmi bajom, mert azt az én egyetlenem nem élné túl. Ott van Chris és Adri, és úton van a harmadik pici is. Nem veszíthetek el ennyi mindent!!

- Lili... Chris... Adri... - motyogtam, majd elnyelt a sötétség. 

A következő emlékem, hogy erős fertőtlenítőszer szag vesz körül, és idegen hang beszél.

- Mr. Styles sérülése alapjában véve nem lenne súlyos, de kialakult egy duzzanat a koponyán belül, ami jelen pillanatban is nyomja az agyat. Hogy biztosan ne keletkezzen maradandó sérülés, mesterséges kómát idézünk elő nála a szervezet teljes regenerációja érdekében. 

- És mikor szállíthatjuk haza? - megnyugtató volt Liamet hallani.

- Amint a kóma és a páciens állapota stabil lesz, szereztek egy repülőt, amivel amivel hazavihetik ápolói felügyelettel, és beszéltem a londoni kollégákról a beteg fogadásáról.

- Az mennyi időt jelent? Ott várja a családja, a menyasszonya és a gyerekei. Már mindenki nagyon aggódik.

A választ sajnos nem hallottam, mert újra az ijesztő sötétségbe süllyedtem.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de arra saccoltam, hogy napok. Mert mellettem voltak a gyerekeim. Éreztem a megnyugtató babaillatukat és a mozgolódásukat mellettem. Küzdöttem, hogy felemeljem a kezem és megérintsem őket, de nem sikerült. Hallottam a felháborodott nyögéseiket, és nagyon szar dolog volt, hogy nem vigasztalhattam meg őket. 

- Tudom, nekem is hiányzik! De nézzétek a jó oldalát anya szeme fényei: legalább már itthon van, és minden nap bejöhetünk hozzá. Tudom, hogy nem ugyan az, mintha ébren lenne, de legalább érzitek a közelségét, és ő is a tiéteket. És ez segíthet neki, hogy visszajöjjön hozzánk. - Egy forró leheletet éreztem a fülemnél. - Már nagyon hiányzol Harry! És annyira szeretném elújságolni, hogy mi van a harmadik bébinkkel, de nem tehetem. Addig nem, míg magadnál nem vagy. Mert az orvos szerint van rá esély, hogy hallasz minket időnként, nem tudhatom biztosan mikor. És ez nagyon elszomorít. Kérlek, térj magadhoz!

Próbálkoztam, de újfent nem sikerült. Elkeseredetten zuhantam vissza az öntudatlanságba.

Megint mellettem voltak a gyerekek, és egy fokkal vidámabbak voltak, mint a múltkori alkalommal, amire emlékszem. Kicsit erősebbnek éreztem magam, de ettől függetlenül a testem nem engedelmeskedett nekem. Aztán jött Liam, és a gyerekeim elmentek. Csak Lili maradt ott. Nagyon hiányzott már, hogy újra lássam csodás arcát, a szemeit, de nem akartam, hogy a magatehetetlen testem mellett maradjon egyedül.