Pofon a múltból

XXIX. fejezet

Ahogy a bébik elaludtak, szép lassan a látogatók is hazamentek. Mindenki gratulált még egyszer, adott egy-egy puszit a kicsiknek, és nyugodt éjjelt kívánt.

- Harry, én nem akarlak elküldeni, de haza kéne menned.

- Mert?

- Szívem, már nem tudom mióta ugyanaz a ruha van rajtad. Nem fürödtél, nem ettél rendesen, és aludnod se ártana.

- Én ugyan itt nem hagylak titeket!

- Harry! - sóhajtottam fáradtan - még egy vagy két napot itt leszünk, addig pedig nem engedlek a gyerekeim közelébe, amíg ilyen mocskos vagy.

- Ebbe nincs beleszólásod asszony, ők az én gyerekeim is! 

- Nem érdekel Styles! Fürödj le! Pihenj! És utána annyit lehetsz velük, hogy meg is unod!

- Egy, mint már mondtam, nem hagylak itt titeket. Kettő, itt is tudok tusolni, van saját fürdőd. Három, alszom a kanapén, a gyerekeink mellett. És végül, de nem utolsó sorban, soha nem lennék képes megunni az életünk csodáit.

- Harold! Ne veszekedj, csak menj! Még kb másfél óra, mire felébrednek, hogy éhesek. Addig hazamész, letusolsz, tiszta ruhát veszel, és hozol cuccot mindkettőnknek. Fáradt vagyok a vitához, kérlek!

- Rendben, de hamar visszajövök! Nem szabadulsz tőlem ilyen könnyen!

- Istenem, te nehéz felfogású! Nem szabadulni akarok tőled, csak azt szeretném, ha tiszta lennél, mikor a gyerekek közelébe mész.

- Rendben, anyu, megyek!

- Ügyes fiú! Azért egy csókra gyere ide! - mosolyogtam rá.

Abból az egy csókból több is lett, és kifulladva váltunk el egymástól. Mosolygott egyet, adott puszikat a gyerekeinknek, és hazament. 

Én pedig elaludtam.

Harry szemszöge

Nagyon nem volt kedvem ott hagyni a családom a kórházban, de Lilnek igaza volt. Már napok óta nem fürödtem, és alig ettem valamit. Miután elköszöntem tőlük, hazamentem. Mármint Lili lakásába. Ugyanis ott voltak a cuccaim, és neki is kellett ruhákat vinnem.

Sokáig áztattam magam a forró víz alatt, hogy lejöjjön rólam az elmúlt napok pora és szennye. Ittam egy kávét, felöltöztem és pakoltam, amit kellett. A saját cuccaim között találtam valamit, amit már régóta viszek-hozok mindenhova a megfelelő alkalomra várva. Akkor legszívesebben zsebre raktam volna, de tudtam, hogy amilyen hülye vagyok, tuti nem a megfelelő helyzetben rukkolnék elő vele. Így csak fogtam, és beraktam a szekrény egyik fiókjába. 

A kórházba visszafelé megálltam a kedvenc pékségünknél, és vittem egy kis nasit az én egyetlenemnek. A szobájához érve hallottam, hogy valamelyik bébim felsír. Megszaporáztam lépteim, és mentem is a ki kiságyakhoz. Csakhogy a gyerekeim nem voltak ott. Rémülten fordultam meg. Az ágyon ott volt mindenki. Lili épp a lányunkat szoptatta és a fiunkat próbálta megvigasztalni. 

- Hé! - léptem oda hozzájuk - Mi a baj kicsi Chris? Meséld el apának!

- Csak annyi, hogy nem tudok egyszerre mindkettővel foglalkozni. Ő már evett, de még nem tudtam megböfiztetni, mert Ad is felébredt. 

- Gyere bébi, apa megoldja a gondokat! - kaptam fel. 

Ringattam és sétáltam vele fel-alá a szobában, mire mondhatni megnyugodott. Mikor Adri is jóllakott, egymás mellé raktuk őket az ágyon, és néztük, ahogy összebújnak, és elszórakoztatják egymást.