Összekuszálva [Befejezett]

16.rész

Niki szemszöge:

-Szia.-köszönt kábultan.

-Mi baj van? Miért sírsz?-kérdeztem aggodalmasan. A szívem szakadt meg,hogy sírni látom.

-Semmi. Nincsen semmi baj.-felelte kurtán.

-A semmiért általában nem szokás sírni.-emeltem meg finoman az állát,miközben az arcát fürkésztem.

-Niki.-sóhajtotta alig hallhatóan a nevem.

-Fanni.-sóhajtottam,majd közelebb csúsztam hozzá.

-Niki,az imént szakítottam Dominikkal,mert tudom,hogy szereted és nem akarok közétek állni-a végére elcsuklott a hangja és újabb könnyek szöktek a szememébe,úgyhogy inkább lehajtotta a fejét.

-Ezt honnan veszed?

-Hát,mert miután járni kezdtem Dominikkal meggyűlöltél. Először nem értettem miért,aztán leesett,hogy azért mert szereted őt. Épp ezért szakítottam vele,hogy nyugodtan együttlehessetek. Én kiállok a képből.

-Mi van-emeltem fel a újra a fejét úgy,hogy a szememébe nézhessek- Ha nem Dominikba vagyok szerelmes?

-Akkor kibe?-suttogta.

-Debreceni Fanni,2 éve megállás nélkül szeretlek.-suttogtam,majd minden erőmet és bátorságomat összeszedve közelebb hajoltam és megcsókoltam.
Életem legszebb csókja volt. Minden megszűnt körülöttünk. Csak Fanni és én voltunk. voltunk,senki más. Nyelvemmel óvatosan végigsimítottam alsó ajkakán,engedélyt kérve a bejutáshoz,amit azonnal meg is adott. Ekkor nyelvem gyors és szenvedélyes táncba kezdett az övével. Beleadtam minden érzést ami a két év alatt felhalmozódott bennem. Azt kívántam bárcsak örökké tartana ez a pillanat. Nem kérdés,arra születtem,hogy Debreceni Fannit szeressem. Sorsom már akkor eldőlt,mikor két éve először lépett be a magyar terembe,és én azóta szüntelen szeretem őt.

-Szeretlek.-lihegte ajkaimra,én pedig éreztem,hogy olyan mérhetetlen boldogság és melegség árasztotta el a szívem,hogy szinte belesajdult.

-Ha tudnád mióta várok erre.-sóhajtottam homlokom a homlokának döntve.-Szeretlek.-leheltem ajkaira,majd újra megcsókoltam.

Pár percig így voltunk még,aztán a délután további részét a padon beszélgetve töltöttük.

-Miért nem mondtad el hamarabb?-fordult hírtelen felém.

-Mert nem tudhattam hogyan viszonyulnál ehez az egészhez. El sem tudod képzelni milyen nehéz volt. Mindennap meghaltam kicsit míg rád vártam. Ha láthattalak azért szenvedtem, mert nem mondhattam el mennyire szeretlek,ha nem láthattalak akkor pedig azért,mert hiányoztál.

-Sajnálom,hogy ennyi fájdalmat okoztam neked.-mondta elcsukló hangon,és újra sírni kezdett.

-Sssh.-húztam magamhoz-Minden egyes nap, minden egyes szenvedéssel töltött perc megérte.

-Ezt te sem gondolod komolyan.-húzódott el.

-De,teljes mértékben. Mielőtt megismertelek volna teljesen elveszett voltam. Sehol nem találtam a helyem,mindenhol azt éreztem nem vagyok odavaló. Nem értettem miért vagyok itt,mi célból. Aztán első nap mikor beléptél a terembe, mindent megértettem. Értelmet adtál szürke életemnek. Épp ezért bármennyire is fájt mikor mással láttalak,mintha tőrt forgattak volna a szívemben,nem érdekelt. Már az,hogy láthattalak többet jelentett számomra,mint bármi más. Régebben mindig úgy aludtam el,hogy másnap bár ne kelnék fel. Mióta vagy,úgy fekszem le,hogy alig várom a másnapot,hogy újra láthassalak.

-Ha hamarabb elmondod,vagy észreveszem.. Annyi fájdalomtól megkímélhettelek volna.-sütötte le a szemét.

-Lehet. De ne törődjünk a múlttal. Ami volt,elmúlt. Koncentráljunk arra ami most van. Arra,hogy végre együtt lehetünk.-emeltem meg az arcát.

-Ígérem minden fájdalommal töltött perced jóvá teszem. Azt nem tudom megígérni,hogy egyszerű lesz és mindig minden rendben lesz. De azt igen,hogy történjék bármi mindig melletted leszek. Soha többet nem kellesz egyedül szembe nézned semmivel.

-Szeretlek.-mondtam könnybelábadt szemekkel.

-Szeretlek.-törölte le kézfejével könnyeimet,majd arcom tenyerébe fogva közelebb húzott magához és megcsókolt.

-Annyi kérdésem lenne még.-húzódott hátrébb,hogy a szemembe nézhessen.

-Kérdezz hát.-kacsintottam rá mosolyogva,mire elöntötte arcát a pír.

-Először is. Hogy van ez a Dominikes dolog? Miért vesztetek össze? Úgy értem, tudom,hogy miattam,csak nem értem.

-Dominikkel együtt nőttünk fel. Mindig is a bátyámként tekintettem rá,ott volt velem mindig,ahogyan én is vele. Tudunk mindent egymásról,sosem voltak egymás előtt titkaink. Azt is pontosan tudta,hogy szerelmes vagyok beléd. Ennek ellenére képes volt összejönni veled. Mintha kést döftek volna a szívembe.-meséltem a távolba révedve.

-Oh,én..úgy sajnálom.-dadogta zavartan,szememét lesütve.

-Hey!-fordultam felé-Te nem tehetsz semmiről. Nem tudhattad. Ő árult el. De kérlek ne is beszéljünk erről,még túlságosan fáj.

-Persze. Rendben. És a szüleid? Ők tudnak rólam?

-Tudnak.-bólintottam mosolyogva-Bár nem hiszem,hogy kedvenc lennél. Az elmúlt időben elég nehéz volt nekik. Én miattad szenvedtem,ők meg miattam.

-Oh.-csak ennyit tudott mondani.

-Jaj,de elfehéredtünk!-nevettem fel- Ne aggódj minden rendben. Szerintem ők még jobban fognak örülni,hogy végre együtt vagyunk, mint én.-nevettem még mindig-Bár jobban belegondolva,ez lehetetlen.-csókoltam meg.

-Istenem,megfogom tudni valaha is szokni ezt?-sóhajtotta.

-Mit? Baj van? Ilyen rémesen csókolnék?-néztem rá aggodalmasan,mire elnevette magát.

-Azt,hogy minden egyes csókodba beleszédülök. A lepkék vad repdesését a gyomromban mikor a közelemben vagy. Ahogy beleremegek minden egyes érintésedbe.-sóhajtotta,miközben lágy csókokat lehelt a nyakamra. Minden egyes csókjába beleremegten,ő pedig érezte ezt mert mosolyogva húzódott el.

-Szeretlek.-mondtam és megcsókoltam. Hírtelen belemosolygott a csókunkba és vadul falni kezdte ajkaimat.

-Sötétedik. Ideje lenne lassan hazamenni. Mielőtt a szüleid mégjobban berágnak rám.

Erre megforgattam a szemeimet,majd kézenfogva hazaindultunk.

-Nos,akkor itt a búcsú ideje.-igyekezett laza maradni,de hallani lehetett hangján a csalódottságot. Én sem akartam,hogy elmenjen. Fájt még belegondolni is.

-Nincs kedved feljönni? Tök jó lenne bemutatni anyuéknak.

-Mi? Jaj! Nem tudom. Izé nem is úgy vagyok öltözve. Meg mivan ha nem teszem nekik?-dadogott zavartan.

-Minden rendben lesz. Gyönyörű vagy,anyáék pedig odalesznek érted.-fogtam arcát a tenyerem közé.

-Legyen.-sóhajtott egy nagyot,mire elmosolyodtam majd megcsókoltam. A lépcsőházba érve egyre idegesebbek lettünk. Az ajtónk előtt még utoljára bátorítóan megszorítottam a kezét,aztán benyitottam.