Összekuszálva [Befejezett]

26.rész

- Mi a franc???!!-kiabáltam mikor kiértem.

-Fannika!-ugrott fel keresztanya és anya egyszerre.

-Hogy kerül ez ide?!-mutattam apám felé.

-Kicsilányom.-mondta apa könnyes szemekkel és elindult felém,mire hátraugrottam úgy,hogy a konyhaasztal közénk kerüljön.

-A faszt a kicsi lányod!-fakadtam ki üvöltve-Hogy van képed idejönni és a lányodnak nevezni?!! Azok után,hogy 9 éves koromban leléptél,van bőr a képeden idejönni?!

-Fannika.-tette anya a vállamra a kezét.

-Hagyj!-ráztam le magamról-Vagy eltakarodik innen,vagy én megyek el. Most!-mutattam az ajtó felé.

-Csak hallgasd meg amit mondani akar,kérlek kicsim!-kérlelt anya könnyes szemmel.

-Anya,ő meghallgatott mikor sírva csimpaszkodtam a lábába és könyörögtem,hogy ne menjel el?! Ő meghallgatott?!-tört ki belőlem a zokogás.

-Sajnálom kislányom!-szólt közbe sírva apa-Bár visszamenehnék az időben.

-De nem mehetsz!Hol voltál,mikor szükség volt rád? Hol voltál a sulis rendezvényekről? Hol voltál a zongora versenyemen? Hol voltál a szavaló versenyemen,az olvasási versenyemen? Hol voltál,mikor a nagyi meghalt? Hol voltál a temetésén? Hol voltál,mikor Hannát műtötték a füle végett? Hol voltál,mikor Bence tüdőgyulladást kapott és majdnem a kórházban halt meg?-üvöltöttem,majd mikor lehiggadtam folytattam nyugodt hangon-Hogy voltál képes magára hagyni a terhes feleségedet? Hol voltál,mikor az adósságaid,miatt napi szinten zaklattak minket,mikor ránk akarták gyújtani a házat? Mondd! Hol voltál,mikor anya 3 műszakban dolgozott és nekem kellett a gyerek fejemmel ellátni a testvéreimet? Hol voltál,mikor szükségünk volt rád? Sehol. És ez az,amit sosem fogok neked megbocsájtani. És nem azért amit velem tettél,hanem azért amit Hannáékkal. Miattad anya nélkül nőnek fel,mert a megélhetés miatt anyának külföldön kellett munkát vállalnia. És ezek után,te apának nevezed magad? Ott az ajtó,én mindent elmondtam.

-Rákos vagyok.-mondta ki az utolsó szavakat,majd elájult én pedig lesokkoltan figyeltem,ahogy anyáék mentőt hívnak.

* * * * * * * * * * * * * * * * * * * *

RÁKOS VAGYOK.-csengenek vissza a fülemben szavai. Nem hiszem el. Nem akarom elhinni. Ötödik napja már,hogy itt ülünk éjjel-nappal a Debreceni klinikán mellette. Ötödik napja már,hogy nem beszéltem Nikivel. Hatalmas lelkiismeret-furdalásom van miatta,de egyszerűen nem tudom mit mondhatnék. Szívből remélem,hogy egyszer megtud majd bocsájtani nekem.

-Rendben,végeztünk.-szakított meg elmélkedésemből a vizitelő orvos hangja,amint kilép a kórteremből.

-És,tudunk már valamit doktor úr?-kérdi kétségbeesetten anya az orvost,feleslegesen,hisz mindent tudunk. Annyira előrehaladott tüdőrákja van,hogy 1% az esély a gyógyulásra.

-Körülbelül egy hetet jósolok még. Sajnálom.-mondta ki a végítéletet,mire éreztem,hogy könnyek égetik a szemem. Egy hét. Egy hétig élhet még, ha szerencséje van.Aztán meghal. Anya mellettem zokogásban tört ki,Hannáék szerencsére nem voltak most itt. Keresztanyával hazaugrottak a debreceni szállásunkra pár tiszta ruháért.

-Igazán sajnálom. Ha bármire szükségük van,csak szóljanak.-mondta a doktor végigsimítva anyám vállán,majd sarkon fordult és már el is tűnt a szemünk elől. Én leroskadtam egy székre anya mellé,aki közben zokogva próbálta magyarázni keresztanyának a fejleményeket. Én nem tudtam mit gondoljak. Lehet,hogy haldoklik. Lehet,hogy az apám,de mégsem éreztem semmit már vele kapcsolatban. Régebben tiszta szívemből gyűlöltem,most pedig,hogy tudom rákos,minden vele kapcsolatos érzésem megszűnt,a helyét pedig hatalmas űr vette át. Időközben megérkeztek keresztanyáék is. Keresztanya anyát próbálta nyugtatni,Hannáék pedig mindhárman sírva fogták egymás kezét. Hanna,két oldalán a két kicsivel,egyszerűen leírhatatlan látvány volt. Az igazi testvéri szeretet.