You make me happy when skies are grey J.S. [Befejezett]

12. rész

*~Jacob Sartorius szemszöge~*

Halkan lépkedek a folyosón,hogy még véletlenül se ébresszem fel a békésen szunyókáló Kim-et.Vagyis nagyon remélem,hogy még mindig alszik,mert egy eléggé hosszú nap áll előttünk.Amint a szobájának ajtajához érenk,lassan benyitok,és imádkozom,hogy ne nyikorogjon.Azonban Kim nem csak nem alszik,de az ágyán ülve remeg,és kapkodja a levegőt.Az arca pedig teljesen ki van pirulva.Tudom,hogy mi ez.Rohama van.Nem tudom ilyenkor mit kell csinálni.Teljesen kétségbe vagyok esve.Csak egy ötletem van.Remélem beválik.Odarohanok hozzá,és átölelem.Talán ez életem leghülyébb ötlete,de mindig azt mondja nekem,hogy a közelségem megnyugtatja őt.Egy kis idő múlva érzem,hogy kezdi normálisan venni a levegőt,így elhúzódok tőle,de ő visszaránt.
-Maradj!-fúrta a fejét a nyakamba.Ilyenkor annyira aranyos.
-Mindjárt jövök vissza.-nyomtam egy puszit a homlokára.
-Hova mész?-kérdezte szomorúan.
-Lemondatom az esküvőnket.-sóhajtok fel.
-De miért?-csodálkozott.
-Bármikor lehet egy újabb rohamod.-indulok el az ajtó felé,de ő ismét visszahúz.
-De nem lesz.-rázza a fejét könnyes szemekkel.
-Nem akarok kockáztatni.-törlöm le a könnyeit.
-Nem akarsz elvenni?-kezd el sírni.Mostanában eléggé érzékeny.
-Dehogynem.Persze,hogy elakarlak venni.Hogy kérdezhetsz ilyen hülyeséget?Csak féltelek.Nagyon.-túrok a hajamba.
-De ha nem akarod az esküvőt,mondd azt!-üt a mellkasomba.Kezd egy kicsit felhúzni.
-De én szeretném.Nem erről van szó.-mondom ingerülten.Ezen mit nem lehet felfogni?
-Nem szeretnéd.Egyáltalán nem.Te semmit nem szeretnél.Te engem sem szeretsz.-fordít nekem hátat.Oké.Nálam most telt be a pohár.
-Kuss!Kuss Kim!Legyél már csendben!Csak egy percig fogd be a szádat!Kérlek szépen.-forgattam meg a szemem,és csak egy perc múlva esett le mit is mondtam,de már késő volt,mert addigra Kim már zokogott.
-Menj ki!-kezdett el ordítani.
-De Kim...-próbáltam magyarázkodni.
-Menj!-lökött ki az ajtón.
-De Kim...-nyúltam volna a kezéért,de ő rám csapta az ajtót.Elkezdtem ütni,de teljesen feleslegesen.Be van zárva.Nem tudok bemenni.

*~7 év elteltével~*

*~Kimberly Jennings szemszöge~*

Hét év alatt rengeteg dolog történt.De tényleg rengeteg.Még mindig emlékszem arra a napra,amikor Jacob-bal összevesztünk.Estig ütötte az ajtómat,de aztán feladta.Aha,azt hittem.Ott aludt a földön.A hideg,és kemény földön.Kivittem egy takarót,ráterítettem,majd lefeküdtem mellé.Rájöttem,hogy nem tudok rá haragudni,és,hogy mindennél jobban szeretem őt.De ez csak a történtek legeleje.Nagyon sok mindent kaptam az elmúlt hét évben.Például egy kisbabát.Hát igen,a Jacob-bal lett közös gyerekünk.A kicsi Mia Sartorius,aki már 2 éves.Cameron-ék mindig azt mondják,hogy rám hasonlít jobban,de szerintem inkább Jacob-ra.De hát teljesen mindegy.És hogy hol van Jacob?Nem tudom.Elvileg turnén.A lényeg az,hogy nagyon messze.Itt hagyott.Nem is köszönt.Arra ébredtem fel,hogy ő nincs itt mellettem.És ez két éve volt...Amikor megszültem Mia-t.Tud róla,de még nem látta,és szerintem nem is nagyon tervezi.Nem volt ott a szülésnél sem,de szerencsére Daniel igen.Daniel.Ő maradt nekem Jacob helyett.Ő az,aki mindenben támogat.Vigyáz Mia-ra,besegít nekem,elviszi ide-oda,és úgy tekint rá,mintha a lánya lenne,pedig nem az.Neki Jacob az apja,és az is marad.Nem érdekel,hogy itt hagyott(na jó,igen,és haragszom is rá),de akkor is az ő lánya.
-Kicsim,gyere!-hallom meg Daniel hangját.Ezt elfelejtettem említeni?Daniel-el "boldog" párkapcsolatban élünk.Ő szeret engem,én viszont nem szeretem őt.Barátként igen,de nem vagyok belé szerelmes.Az én szívem Jacob-é.És hogy akkor miért vagyok Daniel-el?Mert ő a támaszom.Ez nagyon önző dolog,tudom,de most mit tehetnék?
-Megyek!-kiabálok vissza,és már indulok is Mia szobája felé.
-Ne,ne gyere!Megoldottuk.-mosolyog rám,amikor beérek a rózsaszín szobába.Minden rózsaszínű.De tényleg minden.
-Mostmár maradok.-ülök le Mia kicsi ágyacskájára,és úgy nézem,ahogyan játszanak.Olyanok vagyunk,mint egy nagy család.Mia szereti Daniel-t,és sajnos azt hiszi,hogy ő az apukája.És hogy miért sajnos?Mert nem ő.Mert nem Daniel az apja,hanem Jacob.Rolf Jacob Xavier Sartorius.
-Kim!-lengeti meg előttem a kezét Daniel.
-Igen?-kérdezem mosolyogva.
-Mi a baj anya?Miért sírsz?-öleli át a lábam a kicsi Mia.
-Nem sírok.-rázom a fejem.
-De könnyes a szemed.-mutat a szememre,ami tényleg könnyes,ezért gyorsan megtörlöm azt.Észre sem vettem.
-Csak belement valami a szemembe.-próbálok magyarázkodni,de a gyerekeknek nem lehet hazudni.
-Aha.-megy vissza játszani a gyönyörű kislányom.Kislányunk.Jacob-bal a közös kislányunk.Elég!Be kellene ezt fejeznem.Nem fog visszajönni csak,mert hiányzunk neki,mert ez nem igaz.Le sem szar minket.Még nem is látta a saját lányát.Ez milyen már?Éppen ezen gondolkoztam,amikor meghallottam a csengő fülsüketítő hangját.Mégegyszer letöröltem a könnyeim,és már mentem is ajtót nyitni,azonban az ajtóban egy olyan személy állt,akire egyáltalán nem számítottam.