Rupture h.s. au (magyar)

14. fejezet - "Van egy sebesültünk."

Autumn

A kék szemű férfi korábbról abban a székben, amiben Harry, néhány könyvet lapozott át, miközben Raine az ágy végén ült, lábai remegtek és az egész ágy mozgott tőle. Először azt hittem tudom kezelni, el tudom engedni, mert a kislány ideges volt, de ugyan hány óráig képes valaki folyamatosan remegni?

"Haver," Kiáltottam fel és egyik kezemet vállára tettem hogy megnyugodjon. Szemei kitágultak a félelemtől , feltételeztem, ahogy elhúzódott.

"Nem foglak bántani." Biztosítottam és kiengedtem egy ideges sóhajt.

"Miért nem?" Kérdezte és én megkönnyebbültem, amiért hitt nekem. A kék szemű fiúra néztem - Tomlinsonra, azt hiszem Harry így hívta - hogy megbizonyosodjak, hogy még mindig a könyvében van elveszve és nem figyeli a titkos beszélgetésünket.

"Elmondok egy titkot, oké?" Bólintott és kicsit közelebb csúszott hozzám.

"Kedvellek, kölyök." Rántottam vállat nemtörődöm módon és rá mosolyogtam.

"Autumn Griffin vagy, senkit sem kedvelsz." Suttogta és utánozta a hangszínem. Nem tudtam nem elnevetni magam az igazság miatt az állítása mögött és a fejemet ráztam.

"Látod? Akkor érezd magad különlegesnek."

"Annak érzem." Bólintott és mellkasa megemelkedett a büszkeségtől és elmosolyodott.

"Még sokra fogod vinni, kölyök, van egy ilyen érzésem."

"Mint te?" Fiatal arca reménnyel telivé vált, mintha az lett volna az álma, hogy olyan legyen, mint én. Szomorúság járt át, ahogy azért könyörögtem, hogy ne jusson arra a sorsra, min én.

"Kérlek, ne. Soha nem válj olyanná, mint én. Ennél jobb vagy." Szemöldökeit ráncolta, száját összepréselte, ahogy szólásra nyitotta a száját, mielőtt ismét becsukta..

"De egy legenda vagy, minden emlékezni fog rád."

"Úgy fognak rám emlékezni, mint aki szétrombolta a családjukat, elvette mindenüket, amit valaha szerettek és teljes gyászban hagyta őket. Emlékezni fognak rám, de azt fogják kívánni bár ne emlékeznének, azt kívánják majd bárcsak ne találkoztak volna velem. Ez milyen emlék, Raine?"

"De a saját embereidért teszed, megvéded őket."

"Senki sincs tőlem biztonságban. Egy átok vagyok, egy süllyedő hajó és az egészet magammal viszem, mert fájdalmasan akarok meghalni."

"Úgy beszélsz, mintha a legszörnyűbb lennél, amivé ember válhat."

"Mert az vagyok."

"Akkor miért vagy olyan amilyen?" A kérdés teljesen váratlanul ért és káromkodni tudtam volna, mert megláttam, hogy Tomlinson ajkai mosolyra húzódtak.

"Én...teljesen hihetetlen lenne, ha azt mondanám nem emlékszem rá?"

"És ilyen akarsz lenni?" Nem.

"Így könnyebb."

"Akkor miért ne válhatnék ilyenné, ha olyan könnyű, amilyennek  látszik?"

"Mert a könnyebb nem mindig jelent helyeset."

"Akkor miért választod a könnyebb utat, ha tudod, hogy nem helyes?"

"Jézsom Raine, makacs vagy." A halántékomat dörzsöltem elkeseredve és ő csak vállat rántott.

"Csak próbállak megérteni." Mondta, miközben a fejemet ráztam folyamatos kíváncsisága miatt.

"Nos, nem tudok többet mondani, és ez az egész beszélgetés éhessé tett, szóval mi lenne ha ennénk valamit?"

 "És ezt hogy tervezed azokkal a kezeden?" Mutatott a bilincsre, ami miatt az ágyhoz voltam kötve és a megvetésem Styles iránt feléledt.

"Rohadék." Sziszegtem az orrom alatt és idegesen forgattam meg a szemeimet. Tomlinson nevetése töltötte be a teret, ahogy felemelkedett székéből és a fali szekrényhez sétált.

"Mi olyan vicces?" A fejét rázta és tovább nevetett, ami természetesen teljesen felidegesített, de nem mutattam ki. Érzelmek, nem számít milyenek, mint gyengeséghez vezetnek.

"Tudtam, hogy alig várja, hogy az ágyához bilincseljen." Azt hittem ezt hallottam, mielőtt visszatért és néhány chipset dobott Raine felé. Az orrához emelte, undorodó arckifejezést vágott, mielőtt az én orromhoz emelte. Rothadó sajt szaga volt és kétlem, hogy nem járt le a szavatosságuk.

"Igen, jól vagyok." Jelentettem be.

"Igen, nem is vagyok annyira éhes." Válaszolt Raine és a chipset visszadobta Tomlinsonnak, aki felfalta fél perc alatt. Mielőtt lenyelhette volna kiabálás hallatszott az ajtó túloldaláról, és felismertem egyet.

"Louis, gyere a kórházba,  van egy sebesültünk!" Harry volt, hangja feszült volt és ismét valami ismeretlen érzés uralkodott el rajtam, emlékeztetett az emberségemre. Tomlinson - vagy Louis, ahogy Harry hívta- tágra nyitotta szemeit, mielőtt köztem és az ajtó között ugrált tekintete. Raine felállt az ágyról, szemei máris könnyben voltak, ahogy kis alakja remegni kezdett a gondolatra, hogy az apja megsérült.

"Hé, kölyök," Szólítottam meg és rögtön magamra vontam figyelmét.

"Gyere ide és hadd mondjak egy történetet, addig Tomlinson tud segíteni apukádon, jó?" Ajánlottam fel és bátorítóan biccentettem Lousinak, aki az orra alatt káromkodott, kisietett a szobából és becsukta maga mögött az ajtót. Raine remegve ült vissza helyére, de lélekben összetört, nem ragyogott és az jutott eszembe, amikor olyan kicsi voltam, mint ő, ártatlan és tudatlan, nem tapasztaltam a világ kegyetlenségét, addig a napig. Amikor egy ember szörnyeteggé vált, aki ölt, mészárolt  és elégedett volt magával. A nap, amikor elvesztettem azt, aki valaha voltam, amiben hittem és amire neveltek. Amikor teljesen elvesztettem magam, miközben a szörnyeteg szemébe néztem és rám nézve megígérte, hogy én leszek a következő, hogy nincs menekvés és csak idő kérdése. Egy gyenge érintéstől elhúzódtam és visszatértem a valóságban a szörnyű emlékből, amit mélyen elástam magamban.

"Jól vagy?" A kislány, aki a megvetendő kép volt előttem, hogy mi lehetett volna belőlem, ha nem kísértett volna a véres kép, amivé a világ vált, aggódva nézett rám és azon kaptam magam, hogy ki akartam belőle ölni minden ártatlanságot, kiabálni és sikítani akartam, hogy ne legyen ennyire törődő és tiszta, hogy legyen ördögi, kegyetlen vagy más, vagy összetörik, mint engem.  De könyörögni is akartam neki, hogy ne veszítse el önmagát, mert nem érdemlik meg, mert akkor újabb nyerést biztosít nekik. A bennem zajló vihar közben az ajtó kinyitódott, miután pár lövés hallatszott és Raine kifutott.

Köszönöm, hogy olvasod a fordításomat, ha tetszik szavazz és ha késztetést érzel írj nekem pár sort nyugodtan! (: