Rupture h.s. au (magyar)

42. fejezet - "Tudtad?"

Harry

"Mi a pokol? Hogy érted, hogy tudtad?" Elhúzódtam és úgy éreztem a bennem kavargó érzések átalakultak és elárulva éreztem magam, próbáltam megérteni, de nem voltam képes annyi mindent felfogni.

"Nyugodj le, ez nem az, amire gondolsz." Nyugodtan beszélt, túl nyugodtan, senki nem tudta volna megmondani, hogy a saját férje meggyilkolásáról beszélt. Felálltam és küzdöttem az érzés ellen, amely szétszakított belülről. Sóhajtva ő is felállt.

"Akarod elmagyarázni? Mióta tudsz róla? Tudtad? Elmondta neked? Előttem? Ez, hogy a francba történhetett?"

"Vele töltöttem az éjszakát. A visszatérésének második napján történt és nem igazán volt magánál. Rémálma volt, úgy gondoltam az apádról szólt. Forgolódott és kiabált és sírt. Nem bírtam felkelni. Végül azt ismételgette, hogy mennyire sajnálja. A nevedet mondogatta újra és újra.  'Harry. Nagyon sajnálom, Harry. Nem tudtam. Bárcsak én lettem volna. Azt kívánom,  bár én lettem volna, Harry.' Újra és újra ezt ismételgette. Nem tudtam mit tegyek. Nem tudtam mi fog kijönni a végére és nem igazán volt olyan állapotban, hogy elmesélje az egészet, hogy mit tett. Szóval megtartottam magamnak, mert nem voltam benne biztos és ez amúgy sem egy olyan dolog, amiről könnyű beszélni, Harry. Most igazoltad a sejtésem. Nem mondta el nekem. "

Félrenézett, habár az aurája tompává vált.  Időre volt szükségem, hogy feldolgozzam az  egészet. Fájni kezdett a fejem hátul és lassan az egész fejemre kiterjedt a fájdalom. A halántékomat masszíroztam és hagytam, hogy a szemeim lecsukódjanak zavartságom miatt. Nem tudtam mit kellett volna kezdenem az egész helyzettel. Nem tanítottak meg, hogy szeressek valakit ilyen szörnyű dolog ellenére. Valójában, arra sem tanítottak meg, hogy szeressek valakit. 

"Miért nem vagy mérges? Ez.... nem töri össze a szíved?" Szükségem volt rá, hogy tudjam csak túlreagálom-e. Jogosan éreztem-e, hogy élve felfal a dolog. 

"Harry, elveszteni az apádat.... a legszívszorítóbb dolog volt, amit valaha el kellett viselnem. Őszintén az első héten nem gondoltam volna, hogy valaha túl teszem magam rajta. De sikerült, mert ott voltál nekem. És nekem is ott kellett lennem számodra, ha már az apád nem is lehetett. De Autumnak nem volt senkije. Az anyját meggyilkolták a szeme láttára. Az emberek nem ugyanúgy dolgozzák fel a történteket. És ráadásul az apja szórakozott a fejével, játszott vele, a saját előnyére. Senkije nem volt, aki megvédte volna. Nem volt senki, aki elmondhatta volna neki, hogy mennyi lehetősége lett volna, azon kívül, hogy a szörnnyé váljon, amit az apja akart.  Nem volt senkije, aki okot adott volna, hogy túllépjen a dolgokon. Amikor meghallottam, hogy az apád nevét mondja és mindent bevallott, amit tett azt gondoltam meg kell ölnöm. De nem tettem. Nem akartam megölni. Segíteni akartam neki és ott lenni neki, mint ahogy még soha senki nem volt. A mostani Autumn nem az az Autumn, akit elfogtunk és idehoztunk. Nem az, aki elutasította, hogy bármilyen információt átadjon neked és aki azzal fenyegetett, hogy megöl és mindannyiunkat veled együtt. És határozottam nem az az ember, aki megölte az apádat. Nem hibáztatom amiatt, amit ez a borzalmas világ kiváltott belőle, mert könnyen lehetnél te vagy akár én ilyen helyzetben. Mi itt vagyunk egymásnak, szerencsések vagyunk. Ő nem volt."

Rám nézett és ugyanúgy nézett, mint én és a szemei könnybe lábadtak, a mellkasa sűrű emelkedése emlékeztetett a veszteségünkre. Megráztam a fejem és megöleltem, majd lassan ringatni kezdtem. Bocsánatkérően megpusziltam a feje tetejét. Bocsánatot akartam kérni a kegyetlen világért, ami Autumnot olyanná tette, amilyen. Bocsánatot akartam kérni anyától, amiért elvesztette a férjét, amikor nem érdemelte meg. Bocsánatot akartam kérni, amiért nem voltam neki ott gyakrabban és nem segítettem feldolgozni a fájdalmát, mert saját magammal voltam elfoglalva.  Bocsánatot akartam kérni, mert nem köszöntem meg milyen jó szülő volt, mert valószínűleg nélküle nem tartanék ott, ahol most. 

"Igazad van. Szeretlek"

"Én is szeretlek." Sóhajtotta és szorosan ölelt. Egy ideig egymás karjaiban maradtunk, mert szükségünk volt a csendes vigasztalásra, a megerősítésre, hogy a nap végén mi mindig ott leszünk egymásnak. Végül elhúzódtam, megpusziltam a feje tetejét és megszorítottam óvatosan a kezét. Elmosolyodott kicsit, de éreztem, hogy a beszélgetés súlya nyomja. 

"Mit tervezel most tenni?" Kérdezte és kezével letörölte korábban lefolyt könnyeit. 

"Nem tudom. Szükségem van egy kis időre, amíg túlteszem magam mindenen. Azt hiszem a szobámba töltöm az estét és meglátjuk, hogy érzem magam reggel.

"Akarod, hogy jöjjek veled, vagy maradjak vele?"

"Azt csinálsz, amit akarsz. Nem tudok rágondolni, most nem."

"Rendben, fiam. Először megnézem Ricket, mert van pár megbeszélni való dolgunk a klinikával kapcsolatban, és aztán talán hazamegyek. Nincs olyan állapotba, hogy egyedül maradjon."

"Istenem, anya. Most már tudom apa miért szeretett annyira." Újabb ölelésbe vontam , mert szükségem az érzésre. Olyan hosszú ideje az egyedüli szülőm volt, néha elfelejtettem, hogy apát elvesztettem, olyan volt, mintha mindig csak anya lett volna. És ezért nagyon hálás voltam. A mellkasomba nevetett és utoljára megsimította a hátam, mielőtt elsétált. 

Kicsit felfrissült lélekkel és makacsul összetört szívvel a saját szobám felé vettem az irányt. Olyan rég volt, hogy külön töltöttem volna éjszakát Autumntól, és éreztem az űrt  a mellkasomban, amely lassan növekedett, ahogy a távolság nőtt köztünk, nem voltam képes szembe nézni vele.  Féltem, hogy a szemében csak a saját apám élettelen szemeit látnám viszont. Félte, hogy csak gyűlöletet tudtam volna érezni. Mert nem tudtam utálni. Mindig csak szerettem. De aznap éjszaka nem tehettem azt.