Rupture h.s. au (magyar)

68. fejezet - Mérges voltam.

Autumn

Mérges voltam. A düh kavargott bennem, felszínre tört és szétszakított minden kedvességet, és csak azt tudtam érezni. Minden alkalommal éreztem, amikor apa neve elhangzott a táborban és oktalannak tűnő gyász kerített hatalmába, a magány érzése, mivel immár mindkét szülőmet elvesztettem. Nem mintha valaha tett volna bármit, azért, hogy megérdemelje, hogy a szülőmnek hívom. Minden éjszaka éreztem, kiabálásra keltem fel és nem tudtam, hogy a sajátomra vagy Liamere, mert a rémálmok a mindennapjaink részévé váltak, és nem tudtok melyik a legrosszabb. Minden alkalommal éreztem, amikor egy katona arról beszélt, hogy támadjunk meg egy másik tábort, mert az a tábor Harryre emlékeztetett és sok érzelem kavargott bennem, de leginkább düh.

Annyira dühös voltam, állandóan és kezdett fizikailag gyengíteni.Biztosan voltam benne, hogy a felhalmozódott düh volt az oka, aminek okai: apai problémák és egy törött szív, ami nem tud meggyógyulni.

Amikor Niall annak az embernek a temetéséről beszélt, aki tönkretette az életemet minden erőmre szükségem volt, hogy ne üssem  és aztán talán sírjak, hogy milyen szörnyűvé tette életem pár évét és hogy sosem leszek teljesen rendben annak köszönhetően, amit tett és a személye miatt, amilyen volt. Miközben ő volt az a személy, akitől a legjobban féltem a világon.

És amikor Liam sírt, amiatt, hogy megölte majdnem elmondtam neki, hogy ha tehetném újra és újra megölném, mindig más módon, hogy érezze azt a borzalmat, aminek a világot kitette. Mindent egybevéve ő volt az, aki létrehozta a szörnyű énem, amivel mai napig küzdök, és amivel élnem kell. Majdnem elmondtam neki, hogy apa volt az az ember, aki összetörte a szívem, amikor túl fiatal voltam még ahhoz, hogy megértsem valójában mit is jelent. Elvette tőlem anyát , elszakított Liamtől és olyanná változtatott, amilyennek soha nem kellett volna lennem. Az az ember bántotta Harryt, annyi féle módon, és a halál jóval kevesebb volt, mint amit érdemelt volna. Még a halál sem érdemli meg. De semmit sem mondtam; beharaptam alsó ajkamat és szorosan öleltem és próbáltam olyan dolgokat suttogni neki, ami részvétet fejezett ki és úgy éreztem, mint egy bocsánatkérés.

És amikor Niall elment és a kocsi visszatért üresen, nem volt benne egy könyörgő személy, hogy menjek vele haza vagy egy üzenet, ami segített volna, hogy elviseljem a Harry nélküli időt. És amikor a katonák fellázadtak ellenünk, Liam csak még jobban az önsajnálatba merült és még jobban összetört, még egy kis darabot vesztett el magából.  És amikor Liam azt mondta nekem, hogy anyáról álmodott, amikor nem álmodtam róla csak egyszer a halála óta, az életem akkor is vele kezdődött és vele fog véget érni. Próbáltam. Próbáltam nem mérges lenni rájuk, a világra és Harryre és magamra. De olyan érzés volt, mintha csak forró, vörös határtalan düh lett volna bennem és attól féltem, ha megszabadulok tőle, és próbálok valamit érezni utána nem fog maradni semmi. Nem fog maradni semmi, amit érezhetnék. 

De amikor ötven katona engedély nélkül Harrry tábora felé ment és alig bírtuk őket megállítani a határon, egy kis időbe telt, mire meghallottam Liam kérésér, hogy hagyjam abba a lövést, mert elmentek. Még tovább tartott mire megállítottam remegő kezeimet és csak lélegeztem, olyan volt, mintha nem is éreztem volna félelmet, mintha nem is éreztem volna, hogy elvesztettem az irányítást.

És aztán Liam keze megérintett, olyan volt, mint mikor Harry érintett meg, hogy nyugodjak meg és ne féljek a fegyverektől vagy magamtól és erőszakosan rántottam el a kezem. Beszálltam az autóba és visszavezettem a táborba, kényszerítettem magam, hogy ne forduljak vissza, mert az elhagyás mindig kurvára fáj és egy napon azok közül, csak ott maradtam volna legszívesebben és vártam volna, hogy Harry felvegyen és hazavigyen.  Vártam egy erőt, ami arra kényszerített volna, hogy a másik úton menjek.  Arra várta, hogy egy test a kocsinak ütközzön és ne legyen más választásom csak visszamenni hozzá. Vártam a fényét a visszapillantó tükörbe és hallottam a kocsija motorját. Vártam az ütközést, fájdalmat, sötétséget és pánikot. Vártam valamit, ami azt jelentette volna, hogy vége. Elsüllyedni a végtelenségbe. De semmi sem történt. A világnak nem lett vége, és nekem se. Az univerzumot nem érdekelte, hogy minket összehozzon vagy szétszakítson. Mit tettük meg.

Visszamentem a házba és túl sok ember volt ott. Túl sok fal. Túl sok emlékeztető a korábbi énemre, akit semmibe vettem. Így kiabáltam és összetörtem mindent, ami miatt nem éreztem úgy, hogy odatartoztam. Amikor a kezemet a tükörre tettem és egy olyan nő képes nézett rám vissza, akit nem ismertem Liam a karjaiba zárt.

A düh még mindig táplált engem és folytatásra kényszerített, csodálkoztam a pusztításon, amit magam körül műveltem. Így Liam ellen küzdöttem és egy pillanatra nem érdekelt milyen kárt okozhattam benne. De felszisszent fájdalmában és mondta, hogy hagyjam abba, mire megtettem. Mindent abbahagytam.

Nem voltam többé dühös; csak fáradt. Mindkettőnket lefektetett, a fejem az ölében volt. Ellátta a sebeket, amiket az üvegszilánkok okoztak  a tenyeremen. És amikor a fizikai fájdalom csökkent, megéreztem a lelkit és sírtam. Egy hónapja lehetett mikor utoljára hagytam magam sírni vagy a szükségét érezni. Akkor éjszaka Liam abbahagytam a sírást és megígérte, hogy jobb testvér és erősebb ember lesz és végre ott lesz nekem.

Szükségét éreztem, hogy elmondjam neki nincs rá szükségem, hogy jól voltam. De túl fáradt voltam és a szívem nem tudott több mindent elviselni és annyira gyengének éreztem magam, hogy hozzábújtam és hagytam, hogy tartson.  Megígértem magamnak, hogy következő nap összeszedem magam. Nem lesz szükségem másra. Össze kellet szednem magam, mert talán ez lehetett az egyetlen útja, hogy újra az az önmagam legyek, aki Harry mellett voltam. Nem tudtam mindent elviselni és soha nem is hagyta, hogy egyedül küzdjek dolgokkal. 

Harrynek is voltak saját szellemei, amiket el kellett üldöznie. Meg kellett szabadulnia a múlt sebeitől, amik igazán sosem gyógyultak meg. Magunkkal kellett foglalkoznunk, hogy utána egymással tudjunk. Meg kellett tanulnunk egyedül dolgozni és együtt is. És most olyan érzés, mintha sosem dolgoztunk volna együtt.

Talán, holnap felkelek és elfelejtem a mai fáradtságot, nem fogok félni eltörölni egy nyomot, ami Harryhez vezet, mert ő mindig ott lesz, bennem mélyen valahol. Talán majd levegőt veszek és nem fogom azt érezni az ő illatát érezve, hogy összeomlok. Talán nem leszek továbbra is mérges és szomorú. És talán ebből semmi sem fog megtörténni. Lehet több időt vesz igénybe, hogy továbblépjek egy olyan elragadó személyen, mint Harry és amink volt együtt. Talán a sebeim mélyebbek voltak, mint hittem, talán már csak nem voltam elég erős. Már nem tudtam. De aznap éjszaka Liambe kapaszkodtam és becsuktam a szemeimet, csak lélegeztem Harry szívverésének ütemére, ami még mindig a fejemben élt, amíg meg nem találtam a sajátom. Egy olyan verziója voltam önmagamnak, ami nem volt olyan színes, mint Harry mellett. És aztán egy részem ismét beleszeretett. Egy részem mindig is szeretni fogja.