Rupture h.s. au (magyar)

61. fejezet - "Én fogok elmenni."

Autumn

A percek órákká váltak, az órák egymása olvadtak, míg el nem telt az első nap, amit nélküle töltöttem, de a keze nyoma rajtam volt és ujjai nyomot hagytak testemet, amitől féltem sosem múlnak el. Nem volt ott, de éreztem őt, minden alkalommal, amikor magamhoz értem. A bőröm alá férkőzött. Benne volt a levegőben, amit beszívtam. Mindenhol ott volt. És én ki akartam jutni.

Az első nap brutális volt. Az első ember karjaiba omlottam, aki szembe jött velem és az Liam volt. Addig sírtam, amíg ki nem száradtam. Louis szobájába vitt és azt mondta ő Annevel és Rainevel tölti az éjszakát, szóval a miénk a szoba. Ágyba tett és megígérte, hogy a következő nap jobb lesz. Nem volt jobb. Egyik sem volt jobb, addig a bizonyos napig.

Minden ködös volt. Elaludtam és néha Zaynnel keltem fel, pedig esküdni mertem volna, hogy Liam volt ott, amikor elaludtam. Elmondta, hogy Liam elment, két napja és Zayns és Louis volt velem azóta. Máskor Niallel beszélgettem és néha pár másodpercre kék szemei zölddé változtak  és a haja néha barnának tűnt szőke helyett és néha hallottam Harry hangos,dühös és utálkozó hangját. És Niallnek meg kellett ráznia, vagy magához ölelnie, amíg emlékeztem, hogy mások is léteznek a világon, akiket szintén bántott maga körül.

Süllyedtem és minél több időt töltöttem Harry nélkül, annál jobban megszoktam, hogy nehezen vettem levegőt, hogy az izmaim elnehezedtek és a fájdalom sosem fog elmúlni. Sosem voltam, aki élete mástól függött. De a világ többé nem is engedte, mert minden élet sérült és a világ így is sok embert ölt meg. Szóval nem tudtam megállni. Azt kívántam bár képes lettem volna rá. Minden egyes nap.

Addig a napig, amíg Anne kétségbeesetten kopogott az ajtómon, sírt és egy hirtelen küldetésről beszélt, amit Harry elhatározott, egyenesen a Bürokraták táborába akart menni. Azt mondta az összes fiút magával viszi, a katonákkal együtt és nem foglalkozott a tragikus végkimenetellel. A Bürokraták létszámfölényben lettek volna és sokkal fejlettebb fegyvereik voltak. Harry öngyilkos küldetésre készült, magával vitt mindenkit, akivel törődött. És a legrosszabb az volt, hogy a fő célja az volt, hogy megölje apát.

Nem tudom hogyan, de megígértem Annenak, hogy minden tőlem telhetőt megteszek. Megöleltem és engedtem, hogy sírjon.És napok óta az első alkalom volt, hogy nem sírtam. Megnyugtató szavakat suttogtam neki; hogy  Harry okosabb, jól lesz, hogy nem tenné ezt meg magával, velem. De nem tudhattam. Harry dühe annyira hatalmas volt, mindent felírhatott, mint amit tudtam róla. Mindent, amit szerettem. De kényszerítettem magam, hogy félrelökjem a kétségeket,félelmet és gyengeséget, miközben gyorsabban futottam, több levegőt vettem, a szívem őrülten dobogott, mintha emlékeztetett volna, hogy életben tart.

Láttam a járműveket, emberekkel és fegyverekkel megtöltve, amik nem fognak visszajönni. Harry nem jönne vissza. És az a tudta maradna meg benne, hogy utálom. Elmenne, hogy közbe utál. Nem tudnék ezzel élni. Nem  lehetett ez az utolsó dolog, ami marad nekem belőle. Nem hagyhatja ezt hátra. Nem lehet ez a utolsó dolog, amit magával visz. Ha ez a vége mindennek, akkor ez.

Gyorsabban futottam, olyan gyorsan, hogy a testem alig bírta elviselni, de Harry járműve messze volt, messzire akart kerülni tőlem. Mindig annyira el akart menni. Levágtam az utat a házak között, sötétben és világosban futottam felváltva, amíg fordultam egyet és Harry járműve előtt voltam.

Szemei tágra nyíltak. Láttam, mielőtt a fékre taposott, félrerántotta az autót, alig elkerülve engem. Az autó megállt, por töltötte meg a levegőt, majdnem maga alá temetett, miközben az ajtó kinyílt és bevágódott, és aztán ott volt ő; mellkasa gyors tempóban mozgott, szemei kétségbeesettek voltak, ahogy erősen bámult rám, ketté törhettem volna tekintete alatt.