Rupture h.s. au (magyar)

56. fejezet - "Próbáld meg miattam."

Autumn

Már egy ideje sétáltunk céltalanul, amikor Harry gyorsított léptein, szinte izgatottnak tűnt. Végül le kellet tennem Rainet, mert múlni látszott a rossz kedve, minden házra rámutatott, ami mellett elhaladtunk és mesélt egy történetet a fülembe, miközben kezével és lábával is magyarázott, így lehetetlenné vált, hogy tovább vigyem. Egymás kezét fogva sétáltunk és míg egyik kezét fogtam  a másikkal a kedvenc rejtekhelyére mutatott, ahol senki sem volt képes megtalálni, mert annyira okos volt és kicsi és gyors. Elmosolyodtam, ahogy hallgattam, hálás voltam, hogy visszatért a szokásos hangulata. 

"Hova megyünk, Harry?" Gyorsítottam lépésimet, hogy tartsam vele az iramot, szóval a fülébe tudtam suttogni úgy, hogy nem szakítottam meg Raine fecsegését. Harry oldalra fordította kicsit fejét, így láttam mosolyát. A fél arca sötét volt, ahogy a holdfény nem érte el. Szemi sötétebbek voltak az éjszakai fényben; mint egy zsúfolt erdő. Úgy éreztem, ha elég sokáig bámulom elvesznék bennük. De megtalálna. Mint mindig.

"Már majdnem ott vagyunk."

"Nem akarok kegyetlen lenni vagy valami, de Raine már lyukad beszél a hasamba." Harry elnevette magát, hangosan, szabadon, mintha ez lett volna a legkönnyebb dolog neki a világon. Raine minket nézett, vállat rántott, mielőtt folytatta a beszédet. Egy ideje már nem figyeltem rá. Elmosolyodtam és a szívem gyorsabb ütemben vert, meg akartam újra nevettetni. 

"Itt vagyunk." Jelentette ki és kicsit gyorsabb léptekkel elénk került, miközben egy üres, koszos területre mutatott, ami tele volt üres üvegekkel, gumikkal és különböző méretű karton dobozokkal. Zavartan ráncoltam szemöldökeimet, de aztán az övéhez emelte kezét és felfedett ezzel kettő fegyvert.

"Mit csinálsz?"

Raine elengedte a kezem, kíváncsian nézett körül, magasságát a kartondobozokhoz mérte. Szemeimmel követtem Harry mozdulatait. Nem hozhatott, azért ide,hogy megöljön, főleg nem Raine előtt. Őt nem ölné meg. És magát sem. Istenem. Mi van, ha így akar véget vetni az életének és végső búcsút venni hozott minket ide? Az anyját is hoznia kellett volna, és a barátait. Nem hozná magával Rainet, hogy végig nézze. Nem tenné ezt vele. 

Szétáradt bennem a félelem, ahogy Harry figyelmen kívül hagyta a kérdésem, mintha meg se szólaltam volna. Nem is voltam benne biztos, hogy megtettem. Semmi sem voltam biztos. Kezeim remegtek, térdeim elgyengültek és borzalmas érzésem volt, hányingerem lett. 

Harry egy sorba rendezte az autógumikat, néhányra üvegeket tett némelyikbe. Nem értettem mit csinált, amíg a fegyvert kezembe nem adta és melegen mosolygott rám, mintha az bármi jobbá tett volna. Először fordult elő, hogy nem volt hatásos. Olyan érzés volt, mintha a fegyver lyukat égetett volna remegő kezembe, végül elejtettem. 

Harry lehajolt, hogy újra a kezembe adja és hátrált pár lépést. Megtámadva éreztem magam. Kigúnyolva. Sok dolgot éreztem, aminek nem volt értelme. Nem akartam érezni, de ott voltak és jobban hatalmukba kerítettek, mint valaha. 

"Vissza kell szoknod hozzá, Autumn. Nem félhetsz örökre a fegyverhasználattól." Mondta Harry, de egyszerűen csak a fejemet ráztam és hátráltam, mintha Harry közelsége bántott volna. 

"Nem akarok." Fulladoztam és elfordultam, de Harry elém lépett megfogta a karom és magához húzott.

"Nem esik bajod. A fegyver nem tud bántani, Autumn."

"Nem értem. Nem vagyok rá képes. Nem akarom." Harcoltam ellene minden akaratommal, de még teljesen egészségesen sem lett volna esélyem vele szemben. Egy helyben tartott, intenzív nézésével, erős szorításával, de nem volt durva.

"Nem védhetlek meg örökké, Autumn. Nem aggódhatok érted minden egyes alkalommal, ha megfenyegetnek. Nem akarom, hogy ismét valami rossz történjen veled. Nem fogom hagyni. De egyedül nem vagyok elég. Tudnom kell, ha valami történne, és nem lennék itt képes leszel harcolni. Tudnom kell."  Kedvesen beszélt velem, mintha a hangja darabokra tört volna, mintha üvegből lettem volna. Olyan gyengének is éreztem magam.

"Félek, Harry." Kezem mellkasára tettem. Egyik kezét derekam köré tekerte a másik még mindig a fegyvert tartottam, de nem erőltette rám.

"Hát még én."

"Te?" Szemeimmel felnéztem rá, de fejemet nem emeltem fel, kedves tekintetével találkoztam, miközben bólintott.

"Minden veled kapcsolatos dolog megrémít."  Elmosolyodtam, mire ő is, de még mindig nyomasztó volt a légkör, tele volt aggodalommal és kétségekkel.

"De, mi van, ha ismét elvesztem magam? Mi van ha rosszá válok és őrült gyilkolásba kezdek és mindenkit magammal rántok?"

"Azt hiszed mindenkit meg tudnál ölni? Pimasz vagy." Hangszíne vicces volt, próbált humoros lenni és végül elmosolyodva mellkason ütöttem, de nem húzódott el. 

"Nem akarom bántani senkit újra, Harry. Nem akarlak bántani téged." Kicsúszott a számon, mielőtt felfoghattam volna milyen agresszívan hangzott. Persze, nem akartam több fájdalmat hozni a világra,főleg nem neki fájdalmat okozni. Őt féltettem mindennél jobban. 

Derekamon lévő kezét felemelte és arcomra helyezte, lassan simított végig a gyógyuló sebeken. Belehajoltam  érintésébe. Szükségem volt rá. Előtte soha nem volt szükségem senkire és semmire, de rá igen. Ő a földön tartott és összeszedett ha szükségem volt rá. 

"Nem fogsz. Kérlek próbáld meg. Miattam."

Tudtam, hogy nem erőltetne rám olyat, amit nem akarok. Tartottam a szemkontaktust és szemei reménytől csillogtak, de sötétek is voltak a fáradtságtól. Tele voltak szerelemmel, törődéssel, büszkeséggel, aggodalommal és még annyi dologgal, amit nem tudtam megnevezni, megérteni. Remegő kezekkel, újonnan gyújtott magabiztossággal nyúltam a fegyverért. Mosolya azonnal nőtt, ahogy a megfelelő helyre vezetett, megfelelő távolságra a célpontoktól. 

Rainenek egy kisebb fegyvert adott, kézzel készített, hamis golyókkal és mondta neki, hogy célozzon és lőjön bárhova csak ne ránk, illetve ne olyan dologra, amiről visszapattanhat a golyó. Nem okoznának nagy sérülést, de kisebb zúzódást igen, mondta Harry látszólag tapasztalatból beszélt. 

Aztán Harry tartotta a karomat, mellkasa alig ért a hátamhoz, de a jelenléte erősebb volt, mint valaha. Ott volt, az összes megtett lépésnél, tanított, mintha először fogtam volna fegyvert. Egy ideig olyan érzés is volt. De amikor kezeim túlságosan remegtek, Harry megfogta, mintha azt mondta vele, hogy ott van, és mintha semmit nem vesztettünk volna. Kicsit könnyebben lélegeztem, magabiztosabban álltam, kicsit pontosabban céloztam. De ha nem ment volna, túlságosan féltem volna is minden rendben lett volna.