Rupture h.s. au (magyar)

12. fejezet- "Mit csinálsz?"

Autumn

Azon az éjszakán, miután Raine elment, hogy várja az apukáját, aki visszatért egy küldetésről, Harry és én a csendbe burkolóztunk. A nagy ágyán feküdtem továbbra is hanyatt, mert a legapróbb mozdulat is hatalmas fájdalmat okozott, fájdalmat, amit nem engedhettem meg magamnak, hogy érezzek, vagy felfedjek. Ezalatt ő egy székben ült, lábait a kávézó asztalán pihentette, egy árva gyertya adott fényt a sötétségbe. Ideges voltam, miközben próbáltam megfejteni Harry rejtélyét. Már napok óta vigyázott rám, mert már három napja, hol magamnál vagyok, hol nem. Felajánlotta nekem az ágyát, az otthona biztonságát, engedett behatolni panasz nélkül, vagy bármi jutalom nélkül. Majdnem olyan volt, mintha elfelejtette volna, hogy én voltam az ellenség; akiben sosem szabad bízni. Feledékenysége miatt én is elfelejtettem majdnem. 

"Styles?" Szólítottam meg. Olyan hosszú ideje volt csendbe, azt hittem alszik, vagy továbbra is csendkirályt játszik velem.

"Griffin." Válaszolt komolyan, mély hangon.

"Miért hoztál ide?"

"Nem hoztalak."

"Akkor ki volt?"

"Tényleg nem hiszem, hogy neked kéne kérdéseket feltenned."

"Akkor kinek?"

"Ez is egy kérdés, Autumn." Morgott, miközben halk mozgást hallottam a szoba sarkából, de úgy döntöttem a sima plafont bámulom tovább.

"Rendben, válaszolj a kérdéseimre és én is fogok a tieidre."

"Ez nem így működik."

"Ne legyél makacs. Tudod, hogy ez a legtöbb, amit kaphatsz tőlem."

"Ez már az?"

"Igen."

"Nem lennék ennyire magabiztos, ha a helyedben lennék, Zaynnek megvannak a maga technikái." Fejemet enyhén felbillentve láttam, ahogy ajkai magabiztos mosolyra húzódtak, teste előre dőlt, vállai kemények voltak és büszkének tűnt.

"Mi, hagyni fogod, hogy megkínozzon?" Mertem megkérdezni. Szemöldökeit ráncolta, amit el akartam tüntetni, miközben gondolataiba mélyedt. Végül, felemelte tekintetét a földről és egyenesen rám nézett.

"Nem." Válaszolt őszintén és egyszerre könnyebbültem meg és zavarodtam össze.

"Nem értelek, Styles."

"Nem sok embernek sikerül."

"Nem, de nekem ez a munkám. Ezt csinálom. Olvasok az emberekben. Tudom a gyengeségüket, bejutok a fejükbe és nos eltiprom őket." Enyhén vállat rántottam, mintha hozzászoktam volna a munkámhoz, minden, amit vártak tőlem, minden amit elvett tőlem, minden egyes alkalommal.

"Ez nem tűnik egy álom melónak."

"Az álmok hasztalanok. Csak az agyad próbálkozása, hogy becsapjon téged és higgy valami szarságban, és, amikor hiszel benne, ragaszkodsz hozzá és minden, amit ajánl neked, amikor azt hiszed már majdnem elérted, az elméd felébreszt és semmid sem marad. Nem álmodozom, Styles."

"Akkor mit csinálsz, Griffin?" Nem tudtam mit tenni, elmosolyodtam, hogy milyen erőfeszítés nélkül mondta ki a nevem.

"Ölök. Rombolok. Uralkodok."

"És?"

"És?" Újra felemeltem a fejem, figyeltem, ahogy a székét közelebb hozta az ágyhoz ezzel láthatóvá téve magát, így nem kellett erőlködnöm, hogy lássam.

"És mit még? Nem szólhat csak arról az életed, hogy másokénak véget vetsz.' Ez lehetetlen." A fejét rázta visszautasítva, és akkor rám tört a felismerés. Tényleg ennyi volt. Egy pusztító eszköz voltam, egy fegyver, de ennyi és semmi több.  Nem voltak mélységeim, és már megközelítésem sem. Nem volt több, mint a világ gyűlölete, azok iránt akik ilyenné tették, és akik működtették. Semmi több. Valószínűleg észrevette a szemeim tágra nyílását, mert kiengedett egy 'oh' hangot és visszaült a székébe.

"Wow." Leheltem, miután ismét csendben voltunk.

"Mi az?" Kérdezte kíváncsian.

"Tényleg nincs semmi más. Én csak..egy fegyver vagyok, vagy egy kés, vagy bármi, amit arra használsz, hogy megölj mást. Családokat szakítok szét, aki elveszi az embereket azoktól ,akiket szeretnek. Basszus, ez az igazság." Minden jó kedv nélkül felnevettem, ahogy értelmetlen életem lepergett a szemem előtt.

"Változtathatsz ezen, tudod, csinálj valami többet. Erős vagy, nem félsz és ezzel sokra mehetsz. Nem szükséges a rossz oldalon maradnod."

"Nem, úgy érzem jó helyen vagyok. Néhány ember jónak születik, mások egyszerűen nem."

"Szóval azt mondod, hogy ami rossz annak rossznak kell maradnia és ami jó annak jónak kell maradnia és senkinek sem válhat jobbá soha?"

"Miért harcoljunk az elkerülhetetlen ellen?"

"Akkor az emberek miért mennek egy kezelésre, ha betegek? Miért harcolnak az emberek az életükért? Miért történik ez az egész most, ha egy nap meghalsz és én is?"

A szemeimet a levettem a plafonról és ismét rá néztem. Tartása merev volt és félreérthetetlen, szemei ragyogtak a gyertya fény alatt, de sötétek maradtak, mivel éjszaka volt. Haja lazán lógott vállára és gyönyörű volt.

"Nos, mert, csak mer, Harry."

"Ennek semmi értelme."

"A világnak sincs értelme."

"Szarok a világra, rólad beszélek."

Erősen koncentráltam, hogy ne gondoljam túl szavait.

"Mi van velem?"

"Miért adnád fel? Miért vagy erős egészen addig, amíg nem önmagadról van szó?"

"Nincs miért harcolni."

"De van. Mindig van, Autumn."

Úgy döntöttem nem tudom melyiket kedveltem jobban, ha a vezeték nevemen hívott, vagy a keresztnevemen. Egyformán tetszett, amikor ő mondta ki.

"Minden csata bukásra van ítélve, Harry. A nap végén, a világnak vége lesz, mind meghalunk. Az egyetlen különbség, hogy most vagy tíz év múlva. És ki akarna minél tovább maradni ebben az elcseszett világban?" Láttam, ahogy szemei tágra nyíltak egy kicsit attól, hogy a keresztnevén szólítottam, mielőtt összeszedte magát, rám nézett, ajkai elnyíltak, de nem jött ki rajtuk egy szó sem.

"Jó éjszakát, Styles." Mondta félig mosolyogva, ahogy becsuktam a szemem, vissza akartam süllyedni a sötétségbe, reméltem és imádkoztam, hogy szemei ne kísértsenek, megint.

Köszönöm, hogy olvasod a fordításomat, ha tetszik szavazz és ha késztetést érzel írj nekem pár sort nyugodtan! (: