Rupture h.s. au (magyar)

20. fejezet - "Az érzés a gyengéknek való."

Autumn

Mérges voltam.

Nem tudtam miért, de dühös voltam.

Mérges voltam, amikor kimentem a fürdőből tudva, hogy alig tudott magáról gondoskodni, de képtelen voltam tovább küzdeni vele. Mérges voltam, amikor nevettem a hülye viccén, aztán amikor mindketten a földre estünk. Mérges voltam, miközben ő azt sem tudta mi a bajom és volt mersze megkérdezni. Mérges maradtam, amikor felkeltünk reggel, fájdalmai voltak és nekem is sajgott mindenem a kényelmetlen széknek köszönhetően, amiben aludtam.

Félmeztelenül aludt, észrevettem, valószínűleg túl sok erőfeszítést igényelt volna,hogy felvegye egy pólót és valahogy mérges voltam rá emiatt, mert kurvára tökéletes teste volt és ez idegessé tett. Mérges voltam, rá amikor vonakodva kérdezte meg, hogy el akarok-e menni vele egy járőr útra, amibe beleegyeztem.

Segítettem neki felvenni a szokásos fekete pólóját, egy szót sem szóltunk egymáshoz, miközben felvette nadrágját nagy nehézségek árán. Egy fehér ujjatlan felsőt dobott nekem és egy pár tiszta rövidnadrágot. Átöltöztem, megfésültem a hajam egy fésűvel, amit a fürdőben találtam, mielőtt kijöttem és kijelentettem, hogy kész vagyok. Egy fekete ruha darabot megfogott és fejkendőt csinált belőle, mielőtt kisétált a szobából. Tekintetünk nem találkozott és ezért hálás voltam.

Ő is mérges volt, látszólag, mivel tökéletesen éles állkapcsa megfeszült, szemöldökei ráncban voltak,fejét magasra emelte, állát büszkén tartotta. Észrevettem, hogy kicsit sántikált, de nem foglalkoztam vele, mivel nem akartam vele beszélni. Kurvára ideges voltam. Az emberek rá mosolyogtak, fejet hajtottak egy kicsit, amire ő egy mosollyal válaszolt, mielőtt szemeit forgatta túlságos tisztelgésük miatt. Nem élvezte annyira, mint kellett volna.

Elmentünk kórház előtt és a doktort láttunk, Dick, Slick vagy hogy is hívták, hátra tett kézzel állt és mosolyogva nézte az előtte lezajló jelenetet.

"Oh, Harry, jól vagy? Mondták, hogy megsérültél tegnap." A doktor felénk sétált és egyik kezét Harry egészséges vállára tette.

"Jól vagyok. Nem olyan rossz, mint ahogy kinéz." Hazudott bájos mosollyal ajkain.

"Ki varrta össze? Miért nem jöttél hozzám?"

"Nem érte meg, nem nagy ügy, tényleg." Az első kérdést figyelmen kívül hagyta, amiért hálás voltam, mert nem akartam, hogy kiderüljön, hogy segítettem a célpontomon, aki a legnagyobb fenyegetés volt az embereimre.

"Kificamodott váll,huh? És orr, más valami?"

"Nem, jól vagyok." A doktor egész idő alatt nem vett tudomást a jelenlétemről és azon kaptam magam, hogy a szemem sarkából Harry reakcióit figyeltem. Erősnek mutatta magát, büszke volt, de nem vitte túlzásba, ezt el kellett ismernem.

"Louis hozott felszerelést, szóval ha szükséged van valamilyen fájdalom csillapítóra csak szólj."

"Nem, elviselhető." Hazudott ismét, mert tudtam, hogy alig tudott aludni az éjszaka. A doktor aprót bólintott, mielőtt hagyta, hogy elsétáljunk. Harry elindult és ezúttal jobban elrejtette sántítását, valószínűleg, hogy  doktort meggyőzze. Elmosolyodtam és a fejemet ráztam, miközben követtem gyorsuló lépteit.

"Min mosolyogsz?" Kérdezte, egyenesen előre nézett.

"Semmi közöd hozzá." Mondtam ridegen és ugyanúgy előre néztem, mint ő. Fejét kicsit oldalra billentette, mielőtt ismét előre nézett és arca kicsit vörös volt, feltehetően az idegesség miatt.

"Harry, hála istennek, élsz!" Louis túl izgatott hangja zengte be a teret, mielőtt Harryhez sietett és szorosan megölelte.

"Jézusom Louis, szállj le rólam, csak rosszabbá teszed!" Kiáltott fel Harry és morgott egyet fájdalmában. Louis gyorsan elhúzódott és kétségbeesetten mérte fel Harryt további sérüléseket keresve.