Rupture h.s. au (magyar)

52. fejezet - "Csak tarts."

Harry

"Azt hiszem egyedül megyek a klinikára," Mondta Liam gyengén mosolyogva," Azt hiszem jobb, ha valahova máshova mész. Egy órára elmegyek. Talán többre. Menj hozzá. Beszélj vele. Valószínűleg egymásra van szükségetek." Mondta és kezét vállamra tette, mielőtt elsétált.

Csak álltam ott és nem tudtam mit tegyek magammal. Olyan hirtelen történt minden. Hogy megtaláltam, megszerettem, elvesztettem, visszakaptam. Összetört, én összetörtem. Olyan érzés volt, mintha minden egy perc alatt történt volna. Tudtam, hogy látnom kell és próbálnom nem apa szemét látni az övéiben. Mellette kell lennem és nem kényszerítenem kell magam, hogy ne akarjam bántani, összetörni úgy, ahogy ő tette velem. Meg kell érintenem, de nem túl durván vagy lyukat fog bennem égetni és talán még benne is. Irányítanom kellett a vihart, ami bennem tombolt, minden alkalommal, amikor a közelében voltam. Meg kellett tanulnom hogyan szeressem újra. Habár olyan érzés volt, mintha soha nem is szűnt volna meg a szerelmem. Egyáltalán nem volt értelme az egésznek. 

Túl hamar értem oda és álltam Zayn szobája előtt, hallottam a kiabálásokat és sikításokat és , ahogy segítségért könyörög, miközben meglöktem az ajtót. Meg kellett védenem. Mi történik? Először az ajtó ellenállt, de az idegességem miatt újra neki mentem erősebben és az ajtó végül kinyílt. Besiettem és őt találtam ott az ismeretlen ágyban, hánykolódott, sikítozott és rugdalózott. Könnyei arcán folytak, homloka izzadt volt. Egy részem hagyni akart, hogy szenvedjen. De a gondolattól is rosszul voltam. 

Kényszerítettem a lábaimat, hogy mozogjanak, miközben mellé értem enyhén rázni kezdtem, de számat nem hagyta el a neve, mintha azzal megszegtem volna az önmagamnak tett ígéretet, hogy soha többé nem szólok hozzá. Haját kisimítottam arcából,  fáradtan értem bőréhez. Furcsa volt, mert arra számítottam, hogy az ujjaim összetörnek a nyomás alatt. Arra számítottam, hogy valami megmagyarázhatatlan érzés fog végigfutni rajtam és maga alá temetni. De nem történt semmi. Csak ott feküdt és próbált felébredni, miközben a rémálom lesújtott rá.

Eszembe jutott az este, amikor az anyja meggyilkolásáról mesélt nekem és hogy emlékezett az apja szerepére benne. Annyi félt, mintha az álma belefolyt volna a valóságba és nem tudta volna megkülönböztetni, hogy melyik rosszabb. Felé másztam és két lába két oldalán volt, miközben megfogtam felsőtestét és rázni kezdtem, hogy felkeljen. 

Istenem végül elkezdte kinyitni szemeit. Tágra nyíltak és rémület uralkodott bennük. Mintha a valóság riasztotta volna fel. Pislogott és visszatartotta a levegőt, mintha továbbra sem ébredt volna fel. Továbbra is érintettem és vártam, hogy leromboljon, de nem történt meg.

"Harry." Mondta és az első szó, amit képes volt kimondani a nevem volt. Az első levegő, amit képes volt kifújni az én kedvemért volt és minden próbálkozásom ellenére elmosolyodtam.

"Autumn."

Nem volt erőfeszítés. Természetes volt és könnyű. Nem tudtam harcolni többé ellene. Olyan lett volna, mintha megparancsoltam volna a tüdőmnek, hogy ne vegyen levegőt, habár tudtam, hogy szükségem van levegőre. Újra lélegeztem. És Autumn volt az első friss levegővétel hosszú idő után. Jó érzés volt és nem volt rajtam többé súly.

"Itt vagy. Miért vagy itt? Még mindig álmodok?"

Elnevettem magam. Olyan rég nem nevettem, el is felejtettem, hogy tudok. Elfelejtettem, hogy képes vagyok így érezni. Elfelejtettem, hogy képes vagyok így szeretni. Autumn emlékeztetett mindenre. Nem tudtam hogy érezzek. 

"Nem álmodsz."

"Tényleg itt vagy? Hogyan?"

Vállat rántottam, mert nem tudtam. Jól volt. Biztonságban volt. Semmi baja nem volt. Még mindig rajta voltam biztosítva, hogy nem tud eltűnni, nem tudott megmozdulni. Még mindig rettegtem. Tőle, érte.  

Kimerített a hiánya és hogy nem lehettem a közelében, nem érinthette és érezhettem csak- voltam mellette, mellé feküdtem és csak egy két centiméter távolságot hagytam köztünk. Hallottam, ahogy légzése újra normális volt és azon tűnődtem rá is úgy hatott-e a közelségem, mint az övé rám. 

"Mi az ördögöt csinálunk, mi Autumn?"

"Nem tudom. Mit akarsz mit csináljunk, Harry?"

Fejemet oldalra fordítottam és egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni, mert Istenem gyönyörű volt. Annyira szép, hogy fájt. Fájt, mert szerettem. Fájt, amikor nem. Csak fájt. Minden fájt.

"Én...aludni akarok."

"Aludhatunk." Bólintott és közeledett hozzám egy kicsit, de én elfordultam és a hátam volt felé, miközben közelebb férkőztem hozzá addig, amíg éreztem a mellkasból áramló meleget a hátamon és a lélegzetvételét a nyakamon. Kezével átölelt és még közelebb húzott magához és nem gondoltam volna, hogy ez valaha még lehetséges lesz. Lábaink összegabalyodtak és egyek voltunk.

"Nem akarok többé dühös lenni. Nem akarom ezt." Éreztem, ahogy a testem megremegett érintésétől.

"Lehetsz mérges Harry. Jogod van dühösnek lenni rám. Az életre. Ez rendben van."

"Kibaszottul fáj mérgesnek lenni rád. Jobban fáj, mint bármi más." A fejemet ráztam vagy talán nem. Minden remegett a bennem uralkodó fájdalom miatt. Habár kicsit megkönnyebbülve éreztem magam újra a karjai között. Végre újra közel volt hozzám. 

"Akkor ne legyél. Kérlek, ne legyél mérges rám. Kérlek, ne utálj. N-nem tudom. Bárcsak visszacsinálhatnám az egészet. Bárcsak ne kéne ezen az egészen átesned. Én-"

Éreztem, hogy megfeszül mellettem. Nem tudtam magam összeszedni, és egyben őt is egyedül. Szóval megfogtam a kezét és még jobban magamra húztam.

"Shh. Csak tarts. Kérlek, csak tarts Autumn."

És megtette. Nem tudtam kinek van rá nagyobb szüksége, de lassan éreztem, hogy a darabok a helyükre kerültek és nem tudtam, hogy az övéi vagy az enyéim. Mindketten annyira össze voltunk törve. 

Éreztem a végtelen feketeséget a szívemben, amely kicsit kisebbé vált, kicsit csillogóbbá. Éreztem, ahogy a  hidegség elhagyja  a testem és átvette helyét a szerelem, amit iránta éreztem; a szerelem, amelyet nem ismertem el, mióta elhatároztam, hogy könnyebb őt utálni. Nem volt igaz. Szeretni őt volt a legkönnyebb dolog a világon és minél távolabb voltam tőle annál nehezebbnek tűnt minden. Éreztem, hogy a súlyok megoszlanak a vállainkon és habár egyikünk sem tudta elviselni a saját súlyát, együtt kibírjuk. Mert szerettem. És ő is engem. És az egyforma érzelmeink voltak, azok összetörtek minket. Aztán újra raktak minket.