Rupture h.s. au (magyar)

60. fejezet - "Hol van?"

Harry

Teltek múltak a napok és a bennem lévő lyuk csak nőtt, túlnőtt rajtam, érzéketlenné tett, amíg úgy nem éreztem, hogy semmi más nem maradt. Egy lyukká váltam, ami tele volt sötétséggel, érzéketlenséggel, tehetetlenséggel és nyomorral. És ami még rosszabb volt, hogy nem tudtam elviselni magam mellett. Nem azért, hogy védjem, hanem mert minden alkalommal, amikor mellette voltam úgy éreztem üresebb leszek és a sötétség nő és rá nehezteltem emiatt. Istenem, utáltam neheztelni rá, de csak arra voltam képes. Csak ezt tudtam érezni.

Szóval távolt töltöttem az éjszakákat, hagytam, hogy Rainevel törődjön, anyával töltse az éjszakát és, hogy elfelejtsen engem. A napokat munkával töltöttem, őrjáratozás és tervkészítés, szóval nem gondolhattam a nézésre, mielőtt kisétáltam az ajtón vagy a mosolyára, amit próbált magából kipréselni, hogy biztosítson róla ott van nekem, vár rám. De nem akartam, hogy várjon. Nem jöhettem vissza. Sem hozzá, sem a régi önmagamhoz. Csak... nem voltam rá képes.

Késő volt és a na teljesen lefárasztott. Általánosságban kimerült voltam, de koszosnak éreztem magam, szóval úgy döntöttem, hogy visszamegyek a szobámba és veszek egy hideg zuhanyt, majd átöltözöm, mielőtt újabb őrjáratra megyek. Az izmaim fájtak, a csontjaim ropogtak minden lépéssel, amit megtettem, de nem érdekelt. Nem tudtam megállni, nem tudtam gondolkodni.

Bementem a szobába, ahol sötét volt, és az egész szoba magányos volt, üres és ismeretlen. Újra eszembe jutott, hogy az én otthonom valahol máshol van, aki gyászol, szenved és én még a közelében se bírtam lenni. Sóhajtottam, miközben kiléptem a cipőmből és a pólómból, mielőtt meggyújtottam egy gyertyát, hogy ne menjek neki semminek. 

Akkor hallottam meg; szipogás és nyöszörgés. Azonnal az ágy felé kaptam a fejem, a gyertya fényében egy árnyékot láttam, amit korábban  nem. Tudtam ki az. Bármikor felismernék kilométerekről. A testem hamarabb reagált, mint az elmém, ahogy mellé siettem és a hátára fordítottam. Azt gondoltam egy másik rémálom, talán elvesztette magát újra, de könnyes szemekkel bámult rám, de kezei mellkasa előtt keresztbe voltak fonva.

"Uram isten, Autumn." Elhúzódtam és a mellkasom még mindig gyorsan süllyedt és emelkedett. 

"Sajnálom, n-nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar visszajössz, és--" Felszisszent, miközben próbált felülni. Emlékeztetett a sok sérülésre, amikből meg kellett gyógyulnia. Az összes sebre, amiket próbáltam gyógyítani és bekötözni. Az összes fájdalomra, amit el akartam szenvedni helyette. De akkor csak nézni tudtam, hogy szenved. Mi a baj velem?

"Mi a baj? Valaki bántott? Magadat bántottad?" Egyik keze hasán volt, miközben próbálta magát összeszedni. Szemöldökömet ráncoltam zavartan és kissé aggódóan.

"Nem. Nem. J-jól vagyok. Mennem kell, és hagylak. S-sajnálom."

"Autumn állj." Egyik kezemet vállára tettem, leült. Utáltam látni, ahogy szenvedett. Utáltam, ahogy éreztem- ahogy miatta éreztem.

"Mondd el mi a baj." Azt akartam, hogy kedvesen hangozzak, gyengéden, ahogy mindig, amikor hozzá beszéltem. De komoly voltam, követelőző, majdnem kegyetlen. És azon tűnődtem képes leszek-e valaha úgy beszélni vele, mint korábban.

"Harry, nem fontos, őszintén, én-"

"Akkor mutasd meg a hasad."

"Nem akarom." Hallhatóan nyöszörgött, egy könny folyt le az arcán, mielőtt elkaphattam volna, de nyomot hagyott maga után. Autumn sírt.

"Nem érdekel." Érdekelt. Annyira nagyon érdekelt. Miért nem mondhattam azt? "Látni akarom mi  a baj. Mutasd meg a hasad." Előrenyúltam, hogy felhúzzam felsőjét, de arrébb húzódott, feltöltve engem dühvel és annyi más érzelemmel, amit egy ideje már nem éreztem. Legalább érzések voltak.

"Fejezd be, hogy harcolsz ellenem, Autumn." Mindkét kezét megfogtam egyik kezemmel és felemeltem a pólóját. Egy friss, piros égési seb volt rajta, ami ismerős név kezdőbetűi voltak. 

"Mit tettél?" Kaptam levegő után, a mellkasom elszorult. Eszembe jutott, amikor arról mesélt nekem, hogy az áldozatai nevének kezdőbetűit magára égeti. De ő nem volt egy az áldozatai közül. Nem ő ölte meg Raine apját. Akkor miért volt akkora bűntudata, hogy ekkora fájdalomnak tette ki magát? Ami még fontosabb, miért nem tudok semmit tenni?

De aztán egy borzasztó gondolat férkőzött be a fejembe és kínozta a lelkem megmaradt részét, miközben kétségbeesett ujjam hasához ért, kerestem azokat a kezdőbetűket, amiket nem akartam megtalálni. "Hol van apa nevének kezdőbetűje, Autumn? Huh? Minden áldozatod rajtad van, hol van ő?" Remegett érintésem alatt, de túl messzire mentem, hogy figyeljek rá, miközben erősebben kezdett sírni, egyre kétségbeesettebben akart kiszabadulni fogásomból.

Az igazság az volt, hogy nem volt a bőrére írva. Apa nem volt sehol. Semmi sem volt. Meghalt. És nem számított mennyire mélyre ástam, milyen hangosan kiabálta volna, nem jött volna vissza sehogy sem.

Egy utolsó mozdulattal elszakította magát tőlem és a földre esett, a kegyetlen valóság átsuhant rajtam és rettegő karamell színű szemekkel és sápadt könnyes arccal találtam magam szembe.

"B-bántasz. Kurvára bántasz." Nem volt mérges. Alig volt vádló. Össze volt zavarodva,mert én arra számított a legkevésbé, hogy én fogom őt bántani. Mintha nem tudta volna elhinni, hogy mit tettem vele. Úgy éreztem összeomlok, a tűz bennem feltámadt és belülről elégtem, csak hamu maradt belőlem. Nem tudtam levegőt venni. És akkor először nem tőle félte, hanem érte rettegtem. Magamtól rettegtem. 

"N-nem tudom mi történik. Nem tudom mit csinálok." Megtörölte szemit idegesen, miközben remegett és talpra állt. Majdnem elesett, kezét újra hasára tette, miközben megszakította a szemkontaktust.

"Azt hiszem jobb, ha mész." A fürdőbe mentem, bezártam az ajtót és neki dőltem, képtelen voltam összeszedni magam. Vártam, visszatartottam a lélegzetem, amíg egy zokogást nem hallottam a szobából, mielőtt az ajtó megreccsent és bezárult. És nem tudtam ez minek számított: ő szegte meg az ígéretét vagy én és ezzel összetörtem őt.