Rupture h.s. au (magyar)

47. fejezet- "Megígértem anyának,"

Autumn

Nem mondott egy szót sem. Megfordult és elsétált. Utána akartam kiabálni, hogy ne hagyjon egyedül, mert a levegő fojtogató volt és a hangok túl hangosak, és úgy éreztem elvesztem önmagam lépésről lépésről. A karjaiba akartam omlani és hagyni, hogy megvédjen a világtól, ami csak egyre jobban lerombolt engem. El akartam neki mondani hogy nem tehettem az ellen semmit, amivé váltam, hogy azt akartam maradjon, mert p volt az egyetlen módja annak, hogy ne essek vissza. Semmire sem voltam képes, mert a hangom a torkomon ragadt. Szóval néztem, ahogy lassan eltűnik a félelmetes ház sarkánál, engem hátrahagyva.

 A lábaim remegtek és térdre zuhantam, kezeim a vértócsa két oldalán voltak, ami anya vére volt. Majdnem hánytam, de tartottam magam és mély levegőket vettem, próbáltam nem összeomlani. Egyben kellett tartanom magam. Erősnek kellett maradnom. Ki kellett juttatnom Harryt innen, hogy megmentse az anyját és ne váljon olyanná mint én, amikor elvesztettem az enyémet. 

Hallottam, ahogy az ajtót betörik, anya sikolyát, ahogy kiabált, hogy elbújjak. Kiabálások,sikítások, gonosz nevetések. Férfiak ördögi szemekkel, akiket a saját apám vezetett. Karok ragadták meg testét, kezek tartották, miközben ütötték a fejét, többször. Karmolás nyomok voltak a vértócsa mögött. A lábait a földön vonszoltál, miközben elvitték.

Olyan hangos volt. Elviselhetetlen, be kellett csuknom a szemem hogy elhesegessem az emlékképeket. A jelent nem fejeződött be a fejemben. A hangok tovább kiabáltak. A szívem őrülten dobogott, ahogy végignéztem, hogy az anyámat halálra kínozták. Nem éreztem a saját testem. Nem éreztem semmit, de mégis túl sokat, amit már a lelkem nem bírt el egyszerre. Kiabáltam akartam, hogy valaki jöjjön és mentsen meg, hogy valaki állítsa meg az emlékeket, hogy akadályozza meg, hogy anyát elvigyék.

Aztán éreztem, hogy a testemet megrázzák, egy hang kiabált rám. Azt hittem visszajöttek. Azt hittem ott vannak, hogy megöljenek engem is, vagy legalábbis, ami maradt belőlem. De, amikor a szemeimet kinyitottam kétségbeesett zöld szemekkel találkoztam és göndör hajjal keretezett arccal, amit olyan jól ismertem és szerettem. Levegő után kaptam, ahogy körbe néztem és az asztal alatt találtam magam, ahova anya dobott, hogy rejtve maradjak a gyilkosok elől. Nem tudtam, hogy kerültem oda. Nem tudtam, hogy volt képes a testem mozogni. Nem tudtam semmi, miközben Harry a lábamra állított, de újra feladták a szolgálatot. Ezúttal elkapott, ölelésébe vont és közel tartott magához, el is felejtettem mennyire nyugtalanító volt számára a jelenlétem.

Éreztem, ahogy az izmain elgyengültek, ahogy öleltem. Sóhajtott, de nem próbált meg elhúzódni vagy közelebb tartani sem. Csak ott állt, megtartotta a testsúlyom, minden szó nélkül. Bárcsak szorosabban tarthattam volna, bárcsak érezhettem volna. Azt kívántam bárcsak ne égette volna minden érintésem a lelkét, miközben az övé az enyémet összetartottam. Bárcsak ne tettem volna meg vele azt, amit. Bárcsak ne romboltam volna le az életét. Bárcsak helyrehozhatnám őt vagy magamat, vagy a világot.

"Mennünk kell. Láttam három embert erre jönni." Mondta elhúzódva, de a keze a vállamon maradt.

"Mi? Idejönni?" Zavartan ráncoltam a homlokom, miközben megerősítően bólintott, miközben teljesen elengedett. Elsétáltam mellette. A lábaim remegtek, az egész testem remegett, de az ablakhoz mentem és szemeimet összeszűkítettem, hogy lássak a sötétben. 

"Ők...legalább öten vannak. Nem értem. Évek óta nem járt itt senki."

"Az az ember lehetett, akit nem öltél meg. Valószínűleg felkelt és elmondta, hogy itt vagyunk. Mondtam, hogy meg kellett volna ölnünk." Morogta és megfogta a fegyverét, miközben a környezetet mérte fel további fegyverek reményében. 

"Oké. Oké,oké. Még helyrehozhatom. Menj a konyhába ott lesz egy hátsó ajtó. Feltartom őket, amíg kijutsz. Menj, most." Csak pislogott rám.

"Mi?"

"Harry, ki kell jutnod. Vissza kell menned Annéhoz. Nincs sok időnk. Menned kell, most." Kezeimet vállára tettem és megfordítottam, el magamtól. Előre mozdult majd megállt és megfogva a kezem maga elé állított. 

"Mit csinálsz, Autumn?"

"Helyrehozom, amit tudok. Miattam vannak itt, nem miattad. Nem tudunk mindketten időben kijutni és neked van okod visszamenni. Nekem nincs. Nem igazán. Szóval, menj. Segíts az anyukádon. Legyél ott neki. És, amikor jobban lesz, biztosítsd, hogy többé ne legyen baja. És Liam. Csak hagyd, hogy segítsen. Sok jót képes tenni, ha van lehetősége." Szemeimbe nézett és keresett valamit, ami nem volt ott. Csendes volt és olyan intenzíven bámult engem, hogy éreztem az elhatározottságot benne.

"Megígértem anyának, hogy nem engedem, hogy újra elvigyenek." Suttogta, mintha ennyi érve maradt volna.

"Nem kell. Nem rólad szól."

Homlokát ráncolta, miközben köztem és az ablak között járt a tekintete, amin közeledő árnyékok látszódtak. Vihogást, nevetést és kiabálásokat hallottam és tudtam, hogy mit jelent. Tudtam mi fog következni. És Harryvel az nem történhetett meg.

Utoljára lopva rám nézett, mielőtt bólintott. És utána elfordult és a hátsó ajtón kifutott. Kifújtam a bent tartott levegőt és emlékeztettem magam, hogy muszáj lélegeznem. Sírni akartam, amiért olyan könnyen ott hagyott. Valószínűleg az utolsó alkalom volt, hogy láttam és még azt sem tudta, hogy szeretem. És, hogy nem volt képes viszontszeretni. Sírni akartam, de nem tettem. Mély levegőt vettem, elővettem a fegyverem és a ravaszon volt a kezem, miközben a nappaliban álltam, pontosan anya vére mellett, amikor érte jöttek.

Két mély levegőt vettem, mielőtt betörték az ajtót és tengernyi ember özönlött be a helyre, amit egykor otthonomnak hívtam. Ütöttem, küzdöttem és rúgtam. Minden utolsó erőmmel harcoltam. De létszámfölényben voltak és a korább sérüléseim lassítottak, levegő után kapkodtam, vakon próbáltam ütni homályos látásomon keresztül.  Vért, port és keserűséget éreztem a számban. Amíg megéreztem, hogy egy kéz megragadta a fejem és a lépcsőbe ütött.  A földre estem, a vérem keveredett anyáéval, szóval senki sem tudta többé megkülönböztetni kié melyik. Fejemet két kéz fogta meg még egyszer, mielőtt hallottam a koponyámat törni és minden békés fekete lett.