Rupture h.s. au (magyar)

27. fejezet - "Köszönj Autumnnak."

Autumn

Mindent tudó ajkaival csókolt, minden tökéletes helyen, feltöltött és minden szükségemet kielégítette. Kezei között voltam, súlyának nagy része a lábaim között volt, miközben mellkasa enyémnek ütközött, ami remegést küldött végig rajtam minden egyes alkalommal. Haja valahogy kiesett a kendő alól, ami általában hátrafogta és a homlokomat csikizte. Nem volt szükség arra, hogy egy szót is szóljon, őszintén a hangja túl sok lett volna; szenvedéllyel fűtött és szükséggel és kétségbeeséssel.

Azt hittem végeztem ezzel, hogy elvesztettem minden kötődésem az emberiséghez, de vele, annyira sebezhetőnek érezem magam, túljutottam a tűréshatáromon. Éreztem őt, mindent, amit egy egyszerű érintéssel ajánlott, vagy csak a szemeibe kellett néznem. Lehetetlen volt kizárni. Mellette gyenge voltam, könnyen összetörhető, védtelen és soha nem voltam felkészült. És valahogy elérte, hogy ezt elfogadjam. Habár nem értettem meg a bizalom lényegét, tudtam ha mindenemet neki adtam volna, amivel elpusztíthatott volna akkor sem tette volna meg. Még mindig túl jó volt, hogy a minket körülvevő félig emberi lények között éljen. Nem érdemelte meg, hogy egy csaló, elbaszott és pusztító világban éljen. Olyan tiszta világot érdemelt volna, amilyen ő volt, de akkor is abban a világban volt, amelyben fejetlenség uralkodott.

Tudtam, hogy jobbat érdemelt volna, tudtam, hogy ez az egész mit fog okozni nekünk, de amilyen önző kurva voltam, nem engedtem meg magamnak, hogy elengedjem. Rá emlékeztetett, a lányra a távoli emlékeimből, aki álmodozott, képes volt nevetni, anélkül, hogy nehezedő súlyt érzett volna a mellkasán, ami megállásra kényszerítette. A lányra, aki képes volt szeretni, mintha a legtermészetesebb dolog lett volna. A lányra, aki csupán fel akart nőni, össze akart házasodni az apja egyik katonájával, gyerekeket akart, akiket fel akart nevelni. Ez a lány ártatlan volt szinte abszurd, hogy azt hitte az lehet majd, aki akar. Tudnia kellett volna, hogy senki sem hozhatta helyre a világot. Számítania kellett volna a pusztításra, ami benne történt, az ereiben égett és mérgezte, amíg semmi sem maradt belőle. Tudnia kellett volna. Mint, ahogy én is tudtam, hogy Harrynek nem kellett volna maradnia.

Majdnem elhúzódtam, majdnem elszakítottam magam tőle, de annyira jó érzés volt és hirtelen olyan gyenge voltam és nem tudtam megtenni. A szemeimbe nézett, alsó ajkát fogai közé szívta és elmosolyodott, mielőtt ismét megcsókolt és ki kellett mellette addig tartanom, amíg semmi sem maradt. Akkor szeretnem kellett, a saját józanságomért és talán a sajátjáért is. Hagynom kellett, hogy szeressen, mert bassza meg, hogy ne hagyhattam volna?

Egy kopogás szakított minket félbe. Ismét. A számba morgott és felemelkedett, hogy kinyissa az ajtót és hajába túrt. Rám pillantott egy másodpercre, mielőtt kinyitotta az ajtót és káromkodni kezdett az orra alatt, amikor az anyja sétált el mellette, be a szobába.

"Azt hitted miután ilyet mondtál, hogy csak úgy elsétálhatsz? Gondold újra, Harold."

"Anya-"

"Nem, hogy értetted, hogy többé nem fogoly? És mióta jössz el a bulira?"

"Anya, ha figyelnél-"

"Ha egy vicc volt soha többé nem beszélek veled, oké? Ezzel nem viccelhetsz, tudod mennyit jelent nekem."

"Tudom, anya, de-"

"Nincs semmi de. Találkoztam Rainevel idefelé jövet és azt mondta megígérted neki, hogy elhozod és Autumnt is? Szóval nem csak a börtönből került ki, de még az én bulimra is jön? Mi az ördög folyik itt?"

Az ajtóban állt, karjait keresztbe fűzte mellkasa előtt és szórakozottan mosolygott, amíg arra várt, hogy anyja befejezze a kétségbeesett beszédét.

"Végeztél?" Kérdezte Harry, miután anyja abba hagyta a járkálást. Mélyet sóhajtott és enyhén bólintott.

"Oké, jó. Most köszönj Autumnnak és aztán beszélhetünk." Anyja zöld szemei nagyra nyíltak és felém fordulva felemelte egyik kezét, amivel integetett egyet.

"Örülök, hogy újra találkozunk." Kuncogtam és felállva az ágyról tisztes távolságba álltam Harrytől.

"Basszus, hallottad az egészet, igaz?" Bólintottam és nem tudtam uralni a nevetésem.

"Nyelvezet, anya." Mondta Harry és mellé sétált. Könnyedén karjaiba vonta, mielőtt megpuszilta a feje tetejét.

"Hogy lehet itt?" Suttogta az anyja és szemei még mindig enyhén tágra voltak nyílva.

"Kiengedtem. Hiba volt őt oda visszavinni, így helyrehoztam." Szemeivel rám nézett és elsuttogott egy bocsánatkérést, én pedig elmosolyodtam és biccentettem.

"De biztonságos így? Nem fogsz semmi hülyeséget csinálni, igaz?" Megfordult a karjaiban és arcát kezei közé fogta.

"Tudom mit csinálok, anya." Suttogta. Elhúzódott tőle és kérdően nézett rá.

"Máshogy nézel ki."

"Hmm?"

"Mintha.. ragyognál vagy valami. Boldogabb vagy. Szerelmes vagy,fiam?" Zöld szemei tágra nyíltak a rettegéstől, ahogy elhúzódott anyja öleléséből. Ha nem ismertem volna jobban, azt hittem volna, hogy szavai fia legmélyebb titkai voltak, egy titok, amit nem vallott be még magának sem. De ez lehetetlen volt.

"Itt az idő, hogy menj." Viccelt Harry és a szemeit forgatta. Anyja tekintetét kettőnk között váltogatta, mielőtt felém sétált.

"Jó gyerek, ne bántsd." Suttogta és arcomat kezei közé vette, mint Harryét is korábban. Nem volt ítélkező, sem komoly. Kérés volt és féltette a fiát. És én azon kaptam magam, hogy hiányzott, amim egyszer volt, hosszú évek óta először kívántam, hogy bárcsak olyan anyám lehetett volna, mint ő. Enyhén bólintottam és mosolyt erőltettem száraz ajkaimra. 

"Nem vagy olyan rossz, mint amilyennek feltüntetnek." Mondta és elengedte az arcomat. Visszatért zavarodott fiához és arcon csókolta, mielőtt integetett nekem és kisétált a szobából olyan hirtelen, mint, ahogy megérkezett. Harry gyorsan mellettem termett és kezét arcomra simította, amibe belesimultam és szemeimet becsukva merültem el érintésében.

"Bocsánatot kérek miatta." 

"Kedves." Torkom száraz volt, szívem gyorsan dobogott és a mellkasom szorítani kezdett.

"Jól vagy?"

Nem emlékeztem mikor kérdezte meg tőlem ezt valaki ilyen gyengéden, törődve, mintha számított volna a válaszom. Mintha számítottam volna. Nem tudtam miért, de úgy éreztem mintha sírtam volna, a veszteségeim miatt, amiket sosem gyászoltam meg, az emberi tettek miatt, amik megölték bennem a lányt. A férfi miatt, akit nem tudtam szeretni eléggé, a férfi miatt, aki sosem volt az enyém teljes joggal, a férfi miatt, akit meg kellett volna ölnöm, de túl gyenge voltam még ahhoz is. A nőért, aki meg akarta óvni a fiát attól, hogy olyanná váljon, mint én voltam, a férfiért, akinek meg kellett volna ölnie, de helyette szeretett. És a férfiért, akinek szeretnie kellett volna, de helyette elpusztított.  Úgy éreztem, mintha sírtam volna anya miatt, magam miatt, Harry miatt és az összes saját és az összes ő emberei miatt. Úgy éreztem sírok, de nem tudtam, mert újra megcsókolt és ezúttal egy kicsit finomabban, szenvedélyesen és el is felejtettem, hogy miért akartam sírni.

>>>
Sziasztok! Sok-sok idő után (vagy csak nekem tűnt úgy) itt lenne az új rész :) 

UI: egyenlőre lefáraszt az egyetem meg a kelés, de igyekszem erőt venni magamon és haladni a részekkel :) Most már mindkét történetnél!