Rupture h.s. au (magyar)

38. fejezet - "Nem, Autumn."

Autumn

A szívem gyorsan dobogott a bennem kavargó érzelmektől. Gyengébbnek éreztem magam, mint bármikor, kimerültem a fizikai sebektől és a lyuktól, ami tovább nőtt bennem, amit táplált a düh és a zavartság és a gyász, amit sosem engedtem meg magamnak ezidáig. A zokogás elviselhetetlenné vált, nem volt esélyem. Nem engedhettem ki, mert kezelnem kellett és szenvedtem.

"M-mi? Hogy érted?"

És az egész lesújtott rám, mintha Harry kedves hangja megmozgatott volna  bennem valamit, valamit, amit már rég eltemettem, valamit, ami az egész világomat romba döntötte olyan szinten, hogy nem volt remény az újjá építésre. 

"Ő...anya vacsorát főzött, és én-én ott voltam, segítettem. Liam aludt, éppen előtte tette ágyba és nekem is aludnom kellett volna. Sosem maradhattam ébren, de könyörögtem, hogy hadd segítsek a vacsorában, és azt mondta még húsz percig fent maradhatok. Az ajtót berúgták és az emberek..katonák...annyi fegyverrel és kiabálva és- az asztal alá lökött és láttam a csizmáját Harry. Láttam, de azok az évek, azt hittem ők voltak. Az agyam...elutasította, hogy ő tehette azt vele,velem és Liammel."

"Nem, Autumn, hogy ott volt még nem jelenti azt, hogy ő tette."

Csak meg akart védeni attól, ami történt. Az igazság súlya olyan nehéz volt, fojtogató és nem számít mennyire akartuk mindketten, hogy ne legyen igaz, az volt. Az igazság: az apám ölte meg az anyámat és ezzel együtt kellett élnem. Szemeimet lecsuktam felrémlett előttem az este és minden nap, aminek hatására még szomorúbb lettem és még valósághűbbé tette az újonnan kiderült igazságot. 

"Tett velem dolgokat, Harry. Mindig is. Szórakozott az agyammal és elfelejtette velem. Ismerem a technikáit, tudom hogyan kínoz embereket. És az agyam túl gyenge volt, hogy kezelje az igazságot, szóval csak kizártam. De láttam folyamatosan, az álmaimban, amik újra visszatértek. Istenem, Harry, ő, ő árulónak, hűtlennek hívta. Hangos volt és gyűlölettel teli és arcát kezébe fogta és fejét a falba verte. Ő..."

Annyi vér volt.  Túl sok hang kiabált. Csontok törtek, szívek megrepedtek, gyerekkorok zúzódtak porrá. És az egész alatt ott voltam, féltem és védtelen voltam. Semmit sem tehettem, ami változtatott volna egy szörnyeteg apán és egy ártatlan anyán. Nem volt lehetőségem befolyásolni a dolgok történését, ami túl sok volt, hogy felfogjam, hogy józan ésszel elviseljem.

"Autumn, hey. shh." Kinyitottam a szemeimet és ott volt ő. Nem voltam többé az a rettegő kislány. Nem voltam a régi házamba. Nem néztem tovább anya meggyilkolását. Az anyja ágyán feküdtem  lábai között, miközben az arcomat simogatta és arca alig pár centire volt enyémtől. A mellkasom összeszorult, mielőtt kitört belőlem a zokogás. Nem emlékeztem utoljára mikor sírtam, de nem tudtam abba hagyni. 

"Oh Autumn." Fejét nyakamba temette és az én fejem a mellkasának volt döntve. Egyik kezével magához fogta a fejem és a másikkal a hátam simogatta és csak ekkor vettem észre, hogy remegtem. A nem együttműködő kezeimet dereka köré fűztem, mintha tőle függtem volna. És így is volt.

"Sajnálom. Annyira sajnálom."

Közelebb szorítottam magamhoz, sírtam miközben belélegeztem illatát és a lehelete melegét és körülvett haja puhasága és erős karjai. Ezek miatt maradtam magamnál. Megakadályozta, hogy visszaváltozzak azzá, aki voltam egykoron. 

Kopogtak az ajtón és egyikünk sem merte észrevenni, de ismét kopogtattak és a felelősség ami őt nyomta a tábora miatt győzedelmeskedett, mert elhúzódott arcomat kezei közé fogta és letörölte gyengéden könnyeimet. Annyira közel volt, azt hittem meg fog csókolni. De miután a számra pillantott a szemembe nézett és teljesen elszakadt tőlem. Sóhajtott és hajába túrt félkezével, mielőtt kinyitotta az ajtót.

"Bocsánat, hogy megzavartam az alvásod, de Rick adott pár gyógyszert és azt gondoltam talán szüksége lehet rájuk. Hogy van Autumn?"

"Ébren vagyunk, gyere be."

Harry magas alakja elmozdult az ajtóból és felfedte előttem anyukáját és én ismét majdnem elsírtam magam. Kegyetlenül emlékeztetett mindarra, amit elvesztettem. Mindenre, amilyen lehettem volna és amilyennek lennem kellett volna, ha nem ért volna az a hatalmas veszteség. 

"Oh jó reggelt, Autumn. Hogy vagy ma?" Kérdezte megközelítve engem és a gyógyszereket a fa székre tette. Aztán előre hajolt ajkát homlokomhoz érintette , ahogy a saját édesanyám is tette. Nagyon fájt, azt hittem nem leszek képes lenyelni a sírást, amit a puszta fájdalom okozott. Elhúzódott és ragyogó mosolyt küldött felém, miközben a válaszomra várt.

"Jól vagyok. Köszönöm." Bólintottam és apró mosolyra kényszerítettem ajkaimat. 

"Alig múlt el reggel öt óra, mit csináltok ti ketten fent?" Harry és köztem váltogatta tekintetét. Harry vállat rántott, miközben én csendesen lefeküdtem vissza és elbújtam a paplan alatt.

"Ismét rémálmod volt?" Szemeim tágra nyíltak, miközben az ő koncentrált szemeire néztem. Szomorúan elmosolyodott és megsimogatta a fejem.

"Aludtam itt veled korábban Autumn. Tudom mi történik. Minden rendben van."

"S-sajnálom." Hangom meglepően remegett.

"Egyél valamit és vedd be azokat a gyógyszereket és meglátod vissza tudsz-e aludni, jó?"

"Mrs. Styles nem kell ezt--"

"Shh. hívj  Annenak, kicsi lány. És igen kell, olyan mintha a lányom lennél, aki sosem adatott meg nekem. Tölthetek veled egy kis csajos időt."

Szemeimmel Harryre néztem, aki meglepően már engem nézett, észrevehető együttérzéssel és kicsi, bátorító mosollyal. Olyat éreztem, amit még soha, de ez a fiú túl sok volt. El kellett pillantanom róla. Hamarosan magával ragadott, ahogy Anne és Harry Raine  nem régi kalandjairól beszéltek.  Nevettek és mosolyogtak és ott akkor úgy éreztem tartozom valahova.