Rupture h.s. au (magyar)

37. fejezet - "Istenem, Harry."

Harry

Három napja történt. Három napja hánykolódott a tudatlanság és a valóság között. Három napja kelt fel és sikított a rémálmától, mielőtt lassan újra álomba sírta magát. Három napja aludtam a földön anya ágya mellett, mert nem mertem elengedni a kezét, de távolabb menni is képtelen voltam. Három napja alig hagytam el a szobát, hacsak nem volt feltétlenül szükséges.

Kínzás volt. Azt akartam, hogy felkeljen. Látni akartam a szemeit és meg akartam győződni arról, hogy emlékezett rám. Azt akartam, hogy újra jól legyen. Bocsánatot akartam kérni és könyörögni, esedezni a megbocsátásáért.  Jobbá akartam tenni a helyzetet. Azt akartam, hogy jobban legyen.

Késő éjszaka volt, amikor éreztem, hogy megrezzent álmában. Szemeim lassan kinyíltak álmosságtól fáradtan. Valamit suttogott, forgolódott, habár minden apró mozdulat fájdalmat okozott neki.  Felültem és felmértem arcát. Zúzódott vonásai eldeformálódtak a szenvedéstől, félelmétől, ajkai elnyíltak, miközben lihegett kicsit és enyhén izzadni kezdett. Nagyon aggódott  és a szívem szakadt meg, hogy nem tudtam segíteni neki.

"Autumn." Suttogtam és körkörösen simogattam a kezét, ami remegett az enyémben. Nem válaszolt, a fejét rázta elutasítóan valamire, ami csak az álmaiban létezett.

"Ne,ne, kérlek. Szükségem van rá. S-Sajnálom, annyira sajnálom." Csendesen folytak le könnyei arcát csukott szemeiből indulva, ami még több fájdalmat okozott nekem, miközben arcát kezeim közé vettem és magamhoz húztam.

"Kelj fel, Autumn! Jól vagy, csak kelj fel, gyerünk." Sürgettem , azt akartam, hogy hangom nyugodt maradjon, hogy ne sodorjam mélyebbre a rémálomba. Levegő után kapott és olyan gyorsan ült fel, hogy lehetetlen volt, hogy ne okozzon magának fájdalmat. Kétségbeesett szemeivel a környezetet mérte fel, mielőtt rám nézett. Úgy bámult rám, mintha csak a képzelete szüleménye lettem volna és nem a valóság. Ez volt az első alkalom, hogy rám nézett, hogy látott engem és nem csak a rémálmában őt üldöző alakot. Szemei csillogtak könnyeitől, nehezen vette a levegőt de továbbra is a szemembe nézett. 

"Rosszat álmodtál. Minden rendben van. Jól vagy."

"Harry." Amint kimondta a nevem könnyekben tört ki. Gyorsan karjaimba húztam és megengedtem magamnak, hogy tényleg megérintsem először a visszatérése óta. Hiányzott. Azt hittem sosem tehetem ezt meg újra.

"Itt vagyok. Jól vagy. Csak egy álom volt. Minden rendben van."

"Istenem Harry." Mondta zokogva. Olyan érzés volt, mintha nem tudott volna különbséget tenni az álma és a valóság között. Elvesztette minden kapcsolatát a környezettel és én csak azt akartam, hogy visszatérjen hozzám.

Lefektettem és magamhoz öleltem. Teste teljesen hozzám simult, miközben küzdöttem azzal, hogy ne engedjem rá az egész testsúlyom gondolva a makacs sérüléseire, amik nem akartak gyógyulni. Sírása csendesedett, könnyei megszáradtak és lassan nem jöttek újabbak, ahogy légzése is megnyugodott.

Enyhén elhúzódtam és lenéztem rá. Szemei csukva voltak, de megremegtek, jelezve, hogy még nem aludt el, habár ébren sem akart lenni. Sóhajtottam és mellé feküdtem, de elengedtem a kezét. Majdnem lecsuktam a szemem és aludni akartam, amikor megéreztem, hogy megfogta a kezem, hideg ujjai kezem köré kulcsolódtak. Fejemet oldalra fordítottam és gyógyuló sebeit néztem. Lassan kinyitotta szemeit, hunyorgott kicsit, mielőtt újra szemembe nézett.

"Szia." Suttogtam enyhén mosolyogva.

"Szia." Mondta rekedten, hangja olyan kimerült volt, mint valószínűleg ő maga. 

"Egy ideje eszméletlen vagy. Kicsit aggódtam."

"Mióta?"

"Négy napja."

"Hogy kerültem ide?"

"Liam hozott ide. Anya ellátta a sebeid."

"Tudom. Éreztem néha." Félre nézett sóhajtva, de keze enyémen maradt.

"Igen?"

"Beszélt hozzám. Ő volt a társaságom. Téged is éreztelek." Nem tudtam mit mondhattam volna. Talán nem akartam sosem, hogy hallja a legszemélyesebb,  bűntudatosabb éjféli gondolataimat. Talán többet kellett hallania belőle. Nem tudtam megmondani, ha róla volt szó. 

"Sajnálom Autumn. Én nem... tudom, hogy nem csinálhatom vissza, de azt gondoltam a helyes dolgot tettem. Felelős vagyok az embereimért, és meg kellett őket védenem. De nem kellett volna téged elengednem. Téged is meg kellett volna védenem, és annyira sajnálom. Nagyon sajnálom Autumn."

Szomorú szemeivel enyémekbe nézett és nem tudtam megérteni mit sugároztak. Annál titokzatosabbak voltak, mint emlékeztem. Általában tudok olvasni az emberekben, de benne soha. Továbbra is a szemembe nézett könnyektől csillogó szemeivel.

"Rendben van. Nem a te hibád volt. Vele kellett mennem."

"Miért?"

"Mert tudom mire képes. Nem hagyhattam, hogy azt tegye Rainevel, amit velem tett.. vagy más gyerekekkel. Emberek mindig halnak meg, Harry. Akik valakinek jelentenek valamit. Emberek, akik elvesztése visszafordíthatatlan fájdalmat okoz másoknak. Emberek, mint anya és az apukád. És nem hagyhatom, hogy több ártatlan emberrel megtörténjen. Nem engedem, hogy újra ezt tegye."

Ez nem úgy hangzott az az Autumn szavai, aki azzal a céllal jött, hogy megöljön és mindenki mást, aki az útjába áll. Nem úgy, mint az az Autumn, akiről a rém történeteket hallottuk. Nem úgy, mint az az Autumn, aki elment az apjával és a seregével. Egy új Autumn volt. Egy még komolyabban sérült Autumn. Nem akartam ezt tenni vele.

"De nem ő tette Autumn. Azt mondtad a kaotikusok gyilkolták meg az anyukád."

"Istenem, Harry." Zokogás tört ki belőle, miközben próbált sikertelenül felülni.  "É-én láttam dolgokat. Azok az álmok, amit akkor velem tettek, a-azt kívánom bár ne kéne tudnom, de nem a kaotikusok ölték meg anyát. Az apám tette." 

Sziasztok!

Még egy vizsgám van hátra, de utána remélhetőleg tudom úgy alakítani a napjaimat hogy lesz időm fordítani :)
A tanulás közepette sikerült egy részt lefordítanom. bár tudom rossz hogy ilyen lassan jönnek a részek és lehet el is felejtitek mi is történt eddig, de igyekszem ezen változtatni :)