Rupture h.s. au (magyar)

63. fejezet - "Nyisd ki a szemed."

Autumn

Az első dolog, amit éreztem, hogy a bilincsek a bőrömbe fúródtak a csuklómon, egyre mélyebbre, amíg a csontomat el nem érték. Vér hullt a földre, ahol semmivé lett. 

A második dolog, amit éreztem a kínzó fejfájás, ami majdnem vakító hatású volt. Biztos voltam benne, hogy lecsukott szemeimen is vér volt. Az életemért sem voltam képes felkelni. Nem is igazán akartam.

Aztán megéreztem a hányingert. A mellkasom szorított, mintha valami lett volna rajta, amitől nem tudtam levegőt venni. Éreztem izmaim gyengeségét, minden alkalommal, amikor próbáltam megmozdulni. Éreztem a dermedt izmaimat, amikben hirtelen fájdalom nyilallt, majd újra dermedtté váltak. 

 Zavart, nehéz és lassú voltam. Nem értettem. Emlékeztem sírásra, könnyekre és kiabálásokra és suttogásokra. Remegésre, tartásra és gyors lélegzetvételekre. Emlékeztem csókokra és érintésekre és végre jó helyre kerülő szívekre. De aztán mindent elvettek tőlem. 

Harry. Istenem. Emlékszem mosolyára, mielőtt sötétségbe borult mindennel együtt, mintha csak álmodtam volna. Azon tűnődtem ez lehetséges-e. Talán sosem hagytam el apa táborát. Talán sosem találkoztam vele és sosem lettem szerelmes belé. Talán nem is létezett Harry csak én találtam ki őt, hogy segítsen túljutni magamon.

Habár minden valóságosnak tűnt. A felemelkedés, elbukás. Szerelem, utálat, az ölelések. Az ígéretek; megszegettek és betartottak. Minden valóságosnak tűnt vele. És tényleg azt hittem volt egy esélyem. Tényleg azt gondoltam, hogy ott maradhatok vele, elrejtve mindentől , védve mindentől, ami bennem zajlott.

Nyöszörgés csúszott ki ajkaim közül, amikor levegőt vettem, köhögtem a halál és por szagtól. A mellkasom fájt, és azon tűnődtem meddig lehettem képes levegővétel nélkül magamnál lenni. Szemeim nehezen nyíltak és csukódtak, próbáltam kezelni azt, ami csukott szemei előtt lejátszódott.

Harry a szoba másik végén volt, feje előrebukott, haja majdnem teljesen eltakarta arcát, de láttam a vágásokat és sebesüléseket és a vért. A keze a feje felett volt, össze volt bilincselve, akárcsak az enyém. A lábai alig érték a földet. Mozdulatlan volt. Vártam. Néztem,hogy a mellkasa emelkedett, majd lesüllyedt, hogy remegett-e vagy valami. Hogy adott-e bármi jelet, hogy él-e. De nem.

"Harry? Harry gyerünk, nyisd ki a szemed. Én vagyok az. Autumn. Kérlek. Nyisd ki a szemed."

Nem éreztem többé, hogy a csuklóm fájt volna, miközben a saroknak löktem magam. Nem éreztem mást csak a szívem dobogását. Közel akartam jutni hozzá. Tartani akartam és életet lehelni belé, ahogy ő tette velem újra és újra. Azt akartam, hogy kinyissa a szemét és rám nézzen, mosolyogjon. Nem mehet el így.

"Cseszd meg, Harry, kelj fel!" Kiabáltam, könnyek és izzadság és vér hullott a bőrömre, az ajtó kinyílt és pár katona jött be, akik apát állták körül. Az összeomlás eltűnt belőlem, helyét gyűlölet és bosszúvágy vette át. Elmerültem benne és nem hittem, hogy valaha kijövök belőle. Minden után a kéz, ami mindig mindenből kihúzott most megbilincselve lógott.

A könnyek a szemembe fagytak, az ellenállásom csökkent, miközben a tekintet, ami engem nézett régen könyörgő volt és szerető, de mára már csak megkövült. Emlékeztem minden ütésre, sebre, könyörgésre, hogy engedjen el. Emlékeztem minden életre, ami elvetetett velem, minden házra, amit összetöretett, minden lélekre, amit örökre megrémíttetett velem. Emlékeztem anyára, és újra sírni akartam és kiabálni, amíg azt nem mondaná nekem, hogy sajnálja amit tett, amíg könyörögne a megbocsájtásért és bevallaná minden rossz tettét.  De nem sajnált semmit. Büszke volt, ahogy lenézett az én darabjaimra és Harryre, már ami maradt belőle.