Rupture h.s. au (magyar)

35. fejezet - "Elmondok egy történetet"

Harry

Ujjai hajamba túrtak, másik kezével karomon simított végig,  még jobban ölelésébe húzott, miközben szinte bocsánatkérően csókolta meg homlokomat. Zokogásom alábbhagyott, de torkom elszorult és erőm elhagyott.

"Mondtam, hogy ez lesz, ha mindent magadban tartasz. Annyira makacs vagy néha, nem tudom mit csináljak veled." Fejemet még jobban mellkasába fúrtam és megnyugtatott szíve dobogása, melegsége, amit sugárzott, ami ellentétben állt a lelkemben lévő ridegséggel.

"Gondolod, hogy rosszul cselekedtem, amikor hagytam, hogy elmenjen?"

"Igen, Harry, tényleg úgy gondolom."

"De próbáltam megvédeni magunkat anya. Ha nem engedem el, mindannyiunkat megöltek voltak. A-azt hittem helyesen cselekszem."

"Nem, baby, ő is a megvédendő embereid közé tartozott. Védtelen volt, rettegett és nem rég gyógyult meg egy fertőzésből. Meglőtték és mégis hagytad, hogy feláldozza magát értünk. Ami ennél is fontosabb, szerelmes és cserben hagytad."

"Hogy lehetne szerelmes, anya? Meg kell ölnie engem. Az ellenségének kéne lennem."

"Biztos vagyok benne, hogy ezt kérdezi magától minden nap."

"Erre kéne koncentrálnom, hogy az embereimet biztonságban tartsam. Felszereléseket szerezzek és edzem a katonáinkat. Nem ennek kellett volna történnie."

"Mióta működik az egész világunk úgy, ahogy kéne?"

"Sokszor előfordul, hogy valaki összetörik anya, míg nem képtelenek lesznek rá. És ez...a világom egyszer darabjaira hullott és alig tudom egyben tartani. Nem engedhetem meg, hogy megint megtörténjen."

"És most mi van vele, Harry?" Gyengén felemeltem a fejem és néztem, ahogy ajkai mindent tudó mosolyra húzódtak, szemeiben ragyogott valami, amit nem tudtam megfejteni. Egy sóhajjal fejemet visszahajtottam mellkasára, szemeimet becsuktam és élveztem a pillanatnyi boldogságot, mielőtt kopogást hallottam ajtaján. A maradék kis erőmmel felálltam az ágyáról, a fejemet ráztam a szándékára, hogy kinyitotta az ajtót és nem nekem kellett.

Az ajtó kinyílt és egy ismerős alak rogyott karjaimba. Elnéztem  a remegő alakról, hogy egy halálra rémült arcra nézzek, ami Liamhez tartozott; Autumn bátyjához.

Várjunk, ez az  jelenti...Autumn.

Köhögött karjaimba, lábai élettelenül lógtak mögötte, karjaival alig kapaszkodott belém, haja tökéletes rendetlenség volt, ami elrejtette arcát előlem.  Ott volt. Arcon csapott a felismerés, majdnem visszatértek a könnyek a szemembe. Óvatosan megfordítottam  a karjaimba, menyasszonypózba fogtam, de fájdalmába morgott.

"Óvatosan a bal oldalával, a golyó még mindig benne van. " Liam hangja emlékeztetett jelenlétére, miközben Autumnt letettem anya ágyára.

"Mi a pokol, hogy lehet még mindig benne a golyó? Egy hete történt. " Liam, aki követett megfordult és leült a húga másik oldalára és nagyot sóhajtott.

"Fogva tartották azóta, hogy elmentünk. Kínozták, verték, minden. Alig tudtam kiszabadítani és nem tudtam hova máshova mehetnénk." Fáradt szemeimet Autumnra irányítottam, szemei szorosan össze voltak zárva, arcvonásai szinte felismerhetetlenek voltak a vértől és a kosztól.

"Ki kell vennünk a golyót, ha darabokra tört, ki tudja  mekkora kárt okozhatott." Ismertem el , közelebb léptem és megfogtam bal karját, felmértem az elfertőződött,nyílt sebet.

"Anya?"

"Tudom, tudom, küldök valakit Rickért, de kezdjük a kivételell, ahhoz van mindenem."