Rupture h.s. au (magyar)

48. fejezet - "Először, Anne."

Autumn

Ott volt egy kisfiú. Barna fürtjeit fújta a szél. Nevetés töltötte meg a teret, mintha az egész világ vidám lett volt, szimplán attól, hogy ő az volt. A szülei körül futkározott, megérintette fejüket, bukdácsolt és az ölükbe esett. Ők is nevettek.

Az anya egy távoli pontra mutatott ujjával. Kíváncsi zöld szemei követték az irányt, hogy egy fiatal lány árnyékát lássa. Lélegzetelállító mosoly kúszott ajkára, miközben felállt és elindult a kislány felé.

Ismerősnek tűnt. Azt éreztem, mint a lány, de nem tudtam pontosan mit. Nosztalgikus érzés volt, de nem tudtam, hogy akarok-e visszamenni, vagy elfutni tőle. Szóval néztem, ahogy kifújta a levegőt és fényesen mosolygott a nyugodt zöld szemű fiúra.

Ott álltak, egymást nézve, mintha a másik szemében zajlott volna a világ. Mintha a csillagok és a hold lett volna a fiú a szemében és a nap emelkedett volna fel a lányéba. Ott csak létezniük kellett. A lány megérintett a fiú vállát és a fiú erre elhúzódott és azonnal futni kezdett, tudva, hogy a lány utána fog menni. És így is tett.

Lenéztem a kezemre és vágásokkal, sérülésekkel volt tele és undorító piros színű volt. Éreztem a vért, a hajamba száradva. Éreztem, ahogy a föld befedett, mintha el lettem volna temetve. Mintha nem éltem volna. Néztem őket, szeretetet és boldogságot láttam, amilyen én már hosszú ideje nem voltam. 

A szülők egymással nevettek. Az anya az apának dőlt, miközben homlokon csókolta és közelebb húzta magához, mintha csak a nő számított volna neki. A nő becsukta a szemét és hagyta, hogy a férfi tartsa, de aztán a férfi mondott valamit, ami a játszó gyerekekre vonatkozott és a nő összeszűkített egyik szemét és úgy vette őket szemügyre, majd elnevette magát ismét.

Aztán a lány a levegőbe emelte a kezét és integetett egy személynek, akit nem láttam. Szemei felragyogtak, ahogy magára mutatott és akarta, hogy az a személy őt nézze, büszkeséget érzett, hogy majdnem elkapta őt. Majdnem, de mégsem. 

Szemeimet elkaptam a gyerekekről és a nőre néztem. A legszebb nő volt, akit valaha láttam. A lánynak hasonló szeme és haja volt, de közel sem volt olyan gyönyörű. Azon tűnődtem olyan akar-e lenni. Azon tűnődtem emlékezteti-e az anyját, hogy mennyire gyönyörű minden este, mielőtt lefektetik. 

Majdnem mosolyogtam, habár könnyek folytak le arcomon. Hidegek voltak. Lenéztem és letöröltem őket és amikor újra felnéztem, a nő a térdeire esett és felkiáltott. Levegő után kaptam, ahogy megéreztem az egészet. A hasító fájdalmat a fejemben. Az érzéketlenségem. A vérem több nyílt sebből folyt. A karok megtartották a testem. 

Kinyitottam a szemem, mielőtt még olyat láttam volna, ami még jobban összetör. Kényszerítettem magam, hogy felkeljek, mielőtt túl messzire megyek, és nem jövök vissza. Az álombeli zöld szempárral találkozta, de kicsit már sötétebbek voltak. Sokkal szomorúbbak is. Sokkal idősebbek, mint valaha kellett volna lenniük. Engem nézett, hasonlóan, mint  a fiatal fiú nézte a lányt, de mégsem úgy. Úgy nézett rám, mint aki romba döntötte a világát, mintsem felépítette. Mintha minden fényforrást elvettem volna, ahelyett, hogy csillagokat és holdat tettem volna az éjszakai égre. Úgy nézett rám, mintha valamit megöltem volna benne, amit sosem kaphat vissza. Talán, ezt is tettem.

"Egy újabb rémálom?" Kérdezte és félrenézett rólam, mintha nem tudott volna elviselni. 

"Mi történt? Azt hittem elmentél."

"Nem tudtam megtenni. Nem tudtalak otthagyni."

Sírni akartam, mert rájöttem, hogy a lány akartam lenni az álmomból. Azt kívántam utasítani tudjam a fiút, hogy gyorsabban fusson előle és soha ne hagyja, hogy elkapja. Azt kívántam bárcsak addig tarthattam volna anyát, hogy vele együtt menjek el. Azt kívántam, hogy elmondhassam a kislánynak, hogy a bátyjával aludjon és ne maradjon fent segíteni a vacsorával az anyjának, vagy fogja az anyját és menjenek. Menjenek és soha ne álljanak meg. És talán akkor a lány önmaga maradhatott volna. És a fiú is. És talán egyikük sem vált volna érdektelen emberi lénnyé, aki már nem működött ugyanúgy.

Éreztem, hogy mélyen fáradt voltam lelkileg, semmi sem tudta megszüntetni. Majdnem becsuktam a szemem, majdnem újra az öntudatlanság állapotába süllyedten, de léptei kétségbeesettebbé váltak, légzése gyorsabb, ahogy magához tartott és elkezdett futni. Kapaszkodtam, nem a félelemtől, hogy eldob, hanem attól a félelemtől, hogy eltűnik, olyan hamar minthogy kiderült, hogy az apját megöltem és nem tudtam rajta változtatni, még akkor sem ha mindent megtettem, hogy megmentsem az anyját. 

Kicsit túl hamar lökte be a szobája ajtaját és letett az üres székre, majd az anyja mellé sietett. A fejem zsongott és belém hasított a fájdalom, miközben elkezdtem a halántékomat masszírozni, ami kétségbeesett próbálkozás volt, hogy ébren maradjak. A lüktető fájdalom miatt, majdnem elvesztettem minden érzékemet, de láttam őt, kétségbeesetten beszélt Rickhez, szemeit alig vette anyjáról, minden vonása ragyogott, ahogy ránézett.

"Basszus, Autumn, vérzel. Jól vagy?" Valaki letérdelt elém, de én nem láttam mást csak Harryt. Szemeimet összeszorítottam, a hang nyugodt de hangos.

"Azt hiszem öltésekre lesz szükség, de először el kell állítani a vérzést, mielőtt elvérzel." Éreztem egy kezet a fejemen, miközben hangosan morogtam és leráztam, ami még több fájdalmat okozott. 

"Anne. Segíts Annén."  Lihegtem, mert levegő alig jutott a tüdőmbe.

"Rick és Harry vele vannak. Segítenek neki, hagyd én neked segítsek."

"Nem most. Először, Anne."

Levegő után kapkodtam, olyan érzés volt, mintha a tüdőm összeomlott volna bennem, a fejem egyre nehezebb lett, ahogy próbáltam tartani. Folyamatosan levegőt vettem és imádkoztam, hogy a tüdőm ne hagyjon cserben, a sötétségnek, hogy még ne nyeljen el, addig ne, amíg Anna legalább stabil nem lesz. Lassan tudtam kinyitni a szemem és ahogy a homály kicsit tisztult Louis komoly kék szemeibe néztem. Még mindig térdelt, kezei a vállamon voltak, hogy egyenesen tartson. 

Amint meglátta, hogy kinyitottam a szemem, és összeszedtem magam kicsit, elnézett rólam a szenvedő Annéra, aki reszketett, annak ellenére, hogy be volt takarva. Harry a karját simogatta, kezét ajkához szorította és levegőt fújt rá, abban a reményben, hogy annyi hőt ad át neki, amennyit tud.

"Hozzatok több takarót. Melegnek kell lenni, mielőtt sokkot kap a teste." Felálltam, de a föld megfordult velem és majdnem összeestem, ha Louis nem fogott volna meg be is következett volna.

"Jól vagyok. Engedj segíteni." Suttogtam, miközben Louis lassan az ágyhoz vezetett. Alig tudtam a lábamon maradni, de Louis leültetett az ágy szélére. Nem engedett el, addig amíg nem bólintottam, hogy képes vagyok megtartani a saját súlyom.

"Oké, Louis idehívnád Liamet? Ő tudja mit kell tenni."

"Rendben. Megyek érte és mindjárt itt vagyunk."

"Nem,nem. Minimális számú emberre van szükség. Rick, azt hiszem neked is menni kéne és ha tudod Harryt is vidd magaddal."

"Soha, miről beszélsz? Nem hagyom itt." Ez volt az első alkalom, hogy elismerte a jelenlétem a visszaérkezés óta. Kicsi mosolyt erőltettem magamra, miközben szemeibe néztem.

"Harry, le fogjuk venni az összes ruháját. Nem lehetsz itt."

"Jézus Krisztus." Idegesen hajába túrt, miközben Rick megszorította enyhén a vállát.

"Oké. Rick és Louis mehetnek. De én maradok. Majd félrenézek vagy valami, de nem tudom egyedül hagyni. Veled nem. Nem--"

"R-rendben. Csinálj amit akarsz. A te anyukád." 

És az övé is volt. Nem az enyém. Szóval megmenteni őt, nem fogja visszahozni az én anyukámat. Nem tudtam feléleszteni az egykori személyiségemet, nem tudtam meggyógyítani a fájdalmat a szívemben. És elveszteni őt, nem törhet még jobban össze. Nem az én veszteségem lesz, hogy gyászoljam. Habár úgy éreztem a második kijelentésem egy kicsit igazságtalan.