Rupture h.s. au (magyar)

34. fejezet - "Elég."

Harry

Egyre nagyobb súly nehezedett a vállamra, ahogy a temetések szemtanúja voltam. Ahogy emberek, nők és gyerekek koporsóját engedték a földbe, a mocsokba, és tudtam pár héten belül nem marad belőlük több, mint felismerhetetlen csont és hamu.

Ahogy a megtört szülőket láttam, akiknek nem kellett volna a saját gyereküket temetniük. Ahogy a nők zokognak, akik elvesztették férjüket és tovább kell élniük az árván maradt gyerekükkel. Minden sírás, könny csak rontott a helyzetemen. Az ismétlődő gyász, az ismerős veszteség fokozta a súlyt a vállamon, amíg már úgy éreztem nem bírom el tovább.

Minden temetésen mondtam pár szót részvétem kinyílvánításaképpen, fejemet felemelve tartottam és kihúztam magam, vezetőnek akartam tűnni, amilyennek végig lennem kellett volna. Minden szempárban, amibe belenéztem láttam a vádaskodást. Szinte láttam, hogy kezeiket erővel tartják maguk mellett, hogy ne mutogassanak rám ujjal. Mindent hallottam, amit képtelenek voltak kimondani.

A te hibád.

Miattad vesztettük el.

Sosem bocsátok meg, Harry.

Miért, Harry?

Neked kellett volna helyettük meghalni.

Egy héttel később Zayn  erősködött, hogy segít az utolsó temetésben, a huszonharmadik volt. Nem csináltam mást, mint temetéseket, portyákat és járőr köröket. Egész héten nem aludtam, feladtam az első éjszaka után, elhatároztam, hogy könnyebb lefoglalni magam, mint átélni a rémálmokat. Nem emlékszem mikor ettem utoljára. Teljesen hulla voltam, amikor a szobám felé sétáltam, egy újabb sikered portyáról visszatérve. Valami okból kifolyólag nem éreztem helyesnek,  úgy élni, mintha semmi sem változott volna meg. Nem tudtam aludni, enni vagy egy kicsit mosolyogni sem, mert  nem volt ott többé és az is az én hibám volt. Annyira rossz volt. Mintha, valahogy elárultam azt a kis időt, amit együtt töltöttünk, megtévesztett a gyász, amiben tovább kellett élnem az életem hátralevő részét.

"Hova mész, haver?" Fejemet oldalra billentettem és Louis sétált mellettem, kék szemei őrülten csillogtak a holdfényben.

"Nem tudom, járőrkört teszek, azt hiszem."

"Megint?" Mélyet sóhajtott és tudtam, hogy újabb kioktatást várhatok tőle.

"Ne kezd megint, Louis."

"Majd én elmegyek a járőrkörre, pihenésre van szükséged, Harry."

"Jól vagyok."

"Igen, már vagy százszor hallottam."

"Mert folyamatosan kérdezgeted."

"Mert nem vagy jól."

"De igen."

"Harry, ne gondold, hogy nem látom mi történik. Azóta látom, hogy elment."

"Louis, ne."

"Nem, Harry, portyákra mész és veszélynek teszed ki magad és ez halálra rémít. Régen harcoltál magadért, az életedért, most meg csak kiteszed magad a veszélynek és várod, hogy megöljenek. Majdnem áhítozol érte, hogy megöljenek, Harry, mi az ördög történt?"

"Semmi sem történt, csak nem látom többé a lényeget."

"Miben?" Kiabált és léptei felgyorsultak.

"Ebben. Ebben az egészben. Magamban."

"Ez mit jelent?"

"Én miért vagyok itt és ők miért nem? Miért nem engem öltek meg? Miért kellett kiállnia értem, és felhagyni a feladatával? Mi tesz engem ennyire kurvára különlegessé?"

"Szóval, úgy döntöttél megöleted magad, mert eddig túléltél mindent? Hogy oldana  meg a halálod bármit?"

"Talán a dolgok egyensúlyba kerülnének. Talán Isten abba hagyná a bosszút és kevésbé lenne mérges ránk és a világnak egy kicsit több értelme lenne." Nem hatott rám a haragja, mint ahogy más sem. Teljesen érzelemmentessé váltam.

"Szóval te vagy a baj a világunkba?"

"Talán igen." Enyhén vállat rántottam. Előttem állt és megfogta a vállaimat.

"Ide figyelj, a kurva életbe, a világ akkor is pokol ha itt vagy, ha nem . Ne álltasd magad Istennel, vagy mással. Nem számítasz annyit a fenti nagyoknak. Annyit jelentesz, mint mi mindannyian itt lent és nem hagyom, hogy elpocsékold magad, nem az én szemeim előtt, hallasz, Harry?" Hideg és kemény tekintetemmel tartottam a szemkontaktust, a válaszaimat rejtve tartva.

"Hallasz, Harry?" Kiabált és megrázott abban a reményben, hogy kizökkent abból az állapotból, amibe kerültem.

"Engedj el, Louis." Szűrtem összeszorított fogaim között.

"Kurvára figyelj rám!" Egyenesen a jobb arcomra mért egy ütést, ami váratlanul ért, de összeszedtem magam.

"Nem fogok veled harcolni, Louis."

"De fogsz." A bal arcomat érte a következő ütés, mielőtt a hasamba rúgott és ettől hátratántorodtam.

"Elég!" Kiabáltam és elvakított a düh, a vérem dühtől forrongott, miközben egyenesen Louis orrába ütöttem. Hallottam a csont törését, de túl messzire mentem, hogy felmérjem mi történt. Füstöltem, ahogy arcon ütöttem újra és újra. Karomat nyaka köré tekertem és úgy tartottam, hogy ne tudjon mozogni és a földre nyomtam.

"Nem kapok levegőt." Fulladozott, de elfelejtettem ki ő, elfelejtettem miért harcoltam. Nem tudtam átlátni a dühön, ami eluralkodott rajtam.

"Hagyd abba, hogy kurvára elemezni akarsz. Hagyd abba, hogy úgy viselkedsz, mintha kurvára tudnál valamit, mert nem tudsz semmit. Ne viselkedj úgy, mint akit érdekel, mert soha senkit nem érdekelt.  Hallottál? Elég."  Minden egyes szóval, ami elhagyta a szám egy újabb ütés érte Louis arcát, aki vért köpött és erősen köhögött. A szemeim tágra nyíltak a felismeréstől. Louis volt. A legjobb barátom. Mit tettem?

"Istenem, istenem, én-" Feltartotta a véres kezét, hogy elhallgattasson, és oldalra hajolt, hogy még több vért köhögjön fel.

"E-elvigyelek Rickhez?" A fejét rázta, ahogy én felálltam és képtelen voltan elhinni, hogy milyen károkat okoztam az arcán. Azt hiszem Niall hangját hallottam a távolból, amit sietős léptek követtek, mielőtt Louis mellé térdelt.

"Mi a pokol történt itt?" Kérdezte és köztem és a néma Louis közt váltogatta tekintetét.

"S-sajnálom. Sajnálom." Elsiettem tőlük, és az elől amit tettem.  Azon kaptam magam, hogy anya háza felé rohantam, azóta a nap óta először, kopogtam, mielőtt kinyitotta az ajtót. Szemei tágra nyíltak, talán olyan rosszul néztem ki, ahogy éreztem magam. Jó.

"Igazad volt, tévedtem. Belefáradtam és nem tudom mit csinálok, anya." Amint ránéztem rájöttem mennyire hiányzott. Rájöttem milyen könnyen elveszthetem  őt is. Rájöttem mennyire sebezhetővé váltam, ha róla volt szó.

És hirtelen minden higgadtságom eltűnt, minden maszk lepergett rólam, minden fal ledőlt és sírni kezdtem. Lassan, csendesen, aztán eluralkodtak rajtam az érzelmeim, felemésztettek és minden erőre utaló jelet levetkőztem magamról, ahogy darabokra estem anya karjai közt. 

Sziasztok!
Még ez a rész le volt fordítva, de innentől a facebook szavazás nyertes történetéből fog rész jönni! Szavazzatok, hogy melyiket olvasnátok szívesebben, mert kettő történet fordítása egyszerre nem megy :/ Bővebben kifejettem itt a profilomon és a facebook csoporban is.