I'll lock your feelings (Befejezett)

Az ígéret

Chuya Nakahara csak élvezni akarta az egyetlen szabadnapját. Egyedül. De a sors volt olyan kegyetlen hogy csak azért is belekontárkodjon terveibe. Direkt azt a parkot választotta a gondtalan pihenésre, ahol tudta, hogy senki sem jár a pletykák miatt miszerint egy őrült férfi furcsa dolgokra akarja rávenni az embereket.

A kis maffiózó nyugodtan sétált végig a betonozott úton, mely végigvezetett az egész parkon, majd mikor megunta a céltalan mászkálást leült egy számára szimpatikus padra, s kezét összekulcsolva a hasán hátradőlve bámulta az eget, miközben hagyta, hogy gondolatai elkalandozzanak.

- Emlékszem. Kiskorunk óta ismerem, de már akkor is gyakran kihozott a sodromból. Hányszor verekedtünk az évek során? Hm. Össze kellett volna írnom, hányszor páholtam el azt a barmot. - Arcára halvány mosoly kúszik a gondolatra.

Délutáni pihenőjét élvezve Dazai céltalanul caplatott az irodához közeli parkban. Az aznapi unalmas papírmunka után már csak arra vágyott, hogy kiszellőztesse fejét. Az utóbbi időben egyre kevesebb emberrel találkozott abban a zöld paradicsomban, míg lassan már senki sem merte megközelíteni a helyet. Épp ezért a legkevésbé sem számított egy közelről hallatszódó hangra, ahogy végigsétált a betonúton. Egy hangra, amit bárhol felismerne egy millióból. Mikor bebizonyosodott, hogy nem tévedett, a barnahajú halkan közelítette meg gyanútlan áldozatát. Hátulról előrenyúlt és bekötözött kezeit a kék szemekre tapasztotta, eltakarva azokat. Szerette ugratni a kis maffia tagot, s egy ilyen tálcán kínált lehetőségnek nem mondhatott nemet.

- Nem eleget – suttogta megválaszolva a kérdést. – Pedig te aztán mindig vevő vagy egy jó kis verekedésre.

Chuya egyből felpattant, s egy jól irányzott rúgással eltalálta volt társa derekát.

- Dazai! Már sehol sem lehet nyugtom tőled, mi? Hm. Úgy látom, kezdesz kijönni a formádból - ropogtatja meg nyakát egy gyilkos mosoly kíséretében. - Régen ezt simán kivédted volna, vagy minimum már a kétszeresét próbálnád visszaadni nekem. Na, gyere!

- Nem csoda, hogy te vagy a maffia elsőszámú harci fegyvere - nyikkant fel a férfi, miközben megdörzsölgette derekát, s nyugtázta magában, hogy sérülése másnapra egész biztosan kék-zöld színben fog pompázni. - Ugyan Chuya, tényleg jelenetet akarsz? Inkább segíthetnél felakasztani ezt a kötelecskét a fára. – Zsebéből egy szép, hosszú, erősnek tűnő kötelet húzott elő.

Ez a tempó gyors volt a barnahajúnak. Túl gyors. Ez aggasztotta, hisz köztudott tény, Ő nem jeleskedik effajta erőkifejtésben és gyorsaságban. Ráadásul még ex-társa erejét sem tudta blokkolni, amíg az nem aktiválja. Az előtte álló még a teljes ereje felhasználása nélkül is kihívást jelentett neki.

- Jelenetet? - nevetett fel Chuya, meg sem hallva a másik javaslatát. - Mégis ki előtt? Egy teremtett lélek sincs itt rajtunk kívül. Gyerünk, Dazai! A régi idők emlékére. - azzal nekirontott a férfinak, tudva, hogy az nem fogja tudni megállítani. Nem is próbálta kivédeni, inkább a menekülést választotta, s egy hátraugrással elkerülte az első támadást, majd minden habozás nélkül fogta le a másik két csuklóját, s keresztbe kényszerítette karjait, bár sejtette, ennyi nem fogja kordában tartani.

Igaza volt. Chuya csak lazán elvigyorodott, s a lefogott karjának hála fel tudta emelni lábait, hogy aztán jó erősen gyomorszájba rúgja Dazait.

- Ha nem használom az erőmet már nem olyan hasznos a kis képességed, nem igaz, Dazai? De lásd, milyen jókedvemben vagyok, megengedem, hogy támadj! Gyere, próbálkozhatsz bármivel! – tárta szélesre karjait.