I'll lock your feelings (Befejezett)

Egy „meghitt" vacsora és annak hatása

A régi kis bérház, amit Chuya eddig nem igazán figyelt meg alaposan akkor eléggé felkeltette az érdeklődését. Legalábbis Dazai így hitte, ezért hagyta, hadd nézelődjön, nem fogja zavarni eme ténykedésben üres, vagy éppen tartalommal teli fecsegéssel.

Az omladozó vakolat nem lepukkanttá, inkább varázslatossá tette a helyet. Olyan érzés keringett a vörösben, mintha a falak bármikor megszólalhatnának, és ezer és egy mesét regélhetnének neki. A csöndes, szinte már kihalt környék, ami már korábban is feltűnt neki, biztonságot sugárzott. Hisz csak ő van itt, nem árthat neki semmi...

- Chuya, én tényleg elhiszem, hogy jól érzed magad, és nem gondolom, hogy beütött a pia – lépett mellé a fiatalabb, s vállára rakta kezét. -, de már egy ideje szemezel a fallal, így kötelességemnek tartom megérdeklődni, hogy égnek-e még a villanyok odabent? – bökte meg az alacsonyabb homlokát, mire az összehúzott szemöldökkel seperte le válláról a másik mancsát.

- Fizetem a villanyszámlát – indult el egy ajtó felé, majd lenyomta a kilincset, s nem foglalkozva a másikkal megindult annak lakása felé.

- Hát emlékszel, hol lakom? – súgta maga elé a barna egy vigyor kíséretében. – Aranyos.

***

- Érezd magad otthon, drága barátom! – tárta ki lakása ajtaját Dazai, miután vagy öt percig baszakodott a zárral, mert nem emlékezett melyik kulcs a megfelelő.

- Drága barátom a seggem! – morogta Chuya, miközben úgy ahogy volt kabátostul, betrappolt a nappaliba, és rávetődött a kanapéra. Hason feküdt, fejét befelé fordította, s szemét szorosan behunyva próbált pihenni, bár közben nem tudott választ találni a kérdésre, hogy jó ötlet-e lehányni a szőnyeget. Egyrészt kiröhögte volna Dazait, hisz neki kell takarítani, másrészt nem akart ennyire szemét lenni. Hogy miért? Maga sem tudta.

- Már a hányingerem is elmegy ettől a baromtól – fúrta bele arcát egy díszpárnába.

Eközben Dazai a konyhában szorgoskodott...volna. Ha lett volna, mit tennie. Végigkutatott minden szekrényt, a hűtőt, még a kamrába is belesett, ám a zacskós levesnél különb élelmet nem talált.

- Jó lesz ez – vont vállat, s berakta a mikróba a két leveses poharat. Miközben várta, hogy elkészüljön a vacsora meghallotta kintről a másik nyöszörgését, s szemforgatva nekiállt gyógyszert keresni. Rögtön talált is, mivel ha a kajában nem is, de gyógyszerben volt választéka rendesen. Kis töprengés után le is vett valami fehér tablettát, s elmosolyodott. – A legerősebb. Remélem, segít.

Fülsiketítő sípolással jelzett a mikró. A vacsora elkészült. Illetve nem teljesen. A barna megfogta a két gőzölgő poharat, majd az asztal két oldalára tette, s belemorzsolta az egyik tablettát ex-társa kajájába, aztán elkeverte, hogy ne látszódjon a fehér por, végül, mint aki jól végezte dolgát kiszólt a konyhából:

- Kész a vacsora! Szaké az asztalon! Már csak te hiányzol! Jó, nem hiányzol, de miattad güriztem az étellel, szóval illene idekúsznod! – szemétkedett egy kicsit a másikkal, mert tudta, így biztos a siker, s igaza is lett, hisz pár másodpercen belül meg is jelent a kisebb.

Dazai végigtekintett rajta. Kabátja, s mellénye is lekerült róla, csak inge tapadt mellkasához.

- Levetkőztél? Csak miattam? Ugyan, Chuya! Igazán nem kellett volna! – froclizta a másikat még egy kicsit, ám jobbnak látta levenni róla a szemét, mielőtt meggondolatlan lépéseket kezdeményezne. Inkább a levesben kezdte kutatni az élet értelmét, s fel sem nézett onnan.