I'll lock your feelings (Befejezett)

Az emlékek őre

/////////Ez egy rövidebb fejezet lett, amiben megismerhetitek Lois-t, és az indítékát, amiért segíteni(?) akar Chuyán. Na. de nem spoilerezek! :D////////////////

Már fiatal koromban is imádtam utazni. Ezáltal új helyeket, s nem utolsó sorban új embereket ismerhettem meg. Embereket, és emlékeket. A képességem már egész fiatal koromban irányítani tudtam, így nem okozott gondot a barátkozás. Megnéztem, mi minden történt az adott illetővel, rögtön lett beszédtéma. A gyerekkoromat New Yorkban töltöttem, és egy gyerek nem igazán törődik azzal, hogy mi van körülötte, amíg jól érzi magát, s mindene megvan, amire egy gyermek vágyik. Én már akkor is kitűntem a sorból. Igaz egy ideig Pennsylvaniában is laktam a családommal, de ez nem sokban különbözött az eddigi lakhelyeimtől.

Amikor édesapám munkája miatt Japánba költöztünk, nálam jobban senki sem tudott volna örülni ennek a hírnek. Tizenegyedik életévemet töltöttem akkoriban, és bár sokban nem hasonlítottam a korosztályomhoz, egyben mégis: kíváncsiságom és érdeklődésem hatalmas volt.

Egy alkalommal felszöktem néhány járműre, és egyszer csak az vettem észre, hogy eltévedtem. Később megtudtam, hova kerültem, de annyival, hogy „Yokohama" nem lettem kisegítve.

Barangoltam egy darabig magamban, és arra gondoltam, előbb jutok haza egymagam, minthogy hazatelefonáljak a szüleimnek. Elsősorban féltem a leszidástól, meg persze, magamnak is bizonyítani akartam, hogy magamtól is haza tudok jutni.

Kezdett besötétedni, én pedig kezdtem félni. Na, nem az éjszakától! A szemeim, mint egy macskáé, kiválóan látok a sötétségben. Inkább attól rettegtem, hogy belém kötnek.

Rossz sejtésem beigazolódni látszott, néhány hüllőképű alak közeledett felém, s mielőtt elfuthattam volna, ők elzárták az utat.

Magyaráztak nekem valamit ugyan, de még nem ment annyira a japán, hogy az idióta akcentusukat és az azzal megspékelt részeges hümmögésüket megértsem.

Már nem emlékszem pontosan, mi történt. Szorosan lehunytam a szemem, csupán állkapcsot törését hallottam, és igazán férfiatlan sikolyokat. Mikor minden elcsöndesült, csak kisebb nyöszörgések hallatszottak, kinyitottam a szemem, aztán félve felpillantottam. Akkor találkoztam vele először. Leguggolt mellém, megnyugtatott, és hazakísért. Közben beszélgettünk. Nem akartam, hogy vége legyen, és mikor már az ajtónkban álltunk, ő köszönt volna el, de én nem hagytam. Beleegyezett egy újabb találkába.

Rengeteget beszélgettünk. lenyűgözte, hogy gyerek létemre ennyire informált vagyok. Engem pedig Ő nyűgözött le. Teljesen és visszavonhatatlanul beleszerelmesedtem. Bár akkor még nem tudtam ennek a szónak a pontos jelentését, de abban biztos voltam, hogy a mellkasom melegség járja át, amikor rá gondolok.

Egy nap lemondta a kis randevúnkat. Veszélyt éreztem, így mi mást tehettem volna. Követtem. Egy férfivel harcolt. Vesztett. Közéjük akartam volna ugrani, de nem mozdultam. Teljesen lebénultam. A képességem hátulütőjét a létező legrosszabb pillanatban kellett először megtapasztalnom. Némán könnyeztem. Később egy másik férfi csatlakozott, és kétségbeesetten ölelte magához a haldoklót. Még egyszer utoljára megnéztem a szeretett férfi emlékeit, valamint a másikét is. Már a nevét is tudtam: Dazai Osamu. Ha nem késik, akkor megmenthette volna. Ha csak egy kicsit is jobban figyel arra, mi történik maga körül! Nem ugrottam rögtön a nyakának, még nem is tudtam. Órákig maradtam még a raktárban, amíg meg tudtam mozdulni.

***

Az incidens után visszaköltöztem New Yorkba, s folytattam az életem, mintha mi sem történt volna. Sokat beszélgettem egy áldott nővel, aki szintén elvesztette azt, akit szeretett. A képességem segítségével felidéztem számára az emlékeket. Néha bele is kóstoltam az ezekkel járó érzelmekbe, hogy enyhítsek a fájdalmán...

Eltelt pár év. Szám szerint három. Ekkor Oroszországban tevékenykedtem. Egyszer csak azt a hírt hallottam, hogy az erdők Őrző-je haldoklik, s halálával életet adhatna valakinek, utolsó kívánságával. Dazai talált rá, s ahelyett, hogy feltámasztotta volna halott barátját, inkább a jelenlegi őrzőnek kívánt egy újabb életet. S mielőtt bárki gyerekesnek gondolna, nem vagyok az! Új Őrzőt választott volna magának a természet, de így ez csak egy elpocsékolt kívánság lett...

Dazai Osamu. Olthatatlan bosszúvágy gyúlt szívemben iránta. Megesküdtem, hogy fog még ezért kapni.

***

- Eltelt öt év, azóta a nap óta, mikor láttalak meghalni – Lágy mosolyt villantottam a sírra. – Türelmesen vártam, mikor találhatok fogást azon az idiótán, s láss csodát, sikerült! Ő nem adta meg neked az esélyt, hogy élj, én pedig neki nem adom meg az esélyt, hogy kibogozza az érzelmi szálakat, amik lassan a szeretője vesztét okozzák. Ne aggódj, nem vagyok kegyetlen a kis vörössel, hisz nem tett semmi rosszat. Ezzel még talán meg is menthetem. Az Ő döntése lesz. Egy biztos: Dazai szenvedni fog. Nem azért, mert a szerelme lehagyja. Ugyan. Inkább, mert elhagyják. Teljesen mindegy, hogy ki... - Hirtelen észbe kaptam, megráztam fejem. – Ne is folytassuk tovább! Mindent a maga idejébe. Most azért jöttem, hogy lássalak!

Mielőtt másfelé terelhettem volna a témát, telefonom megcsörrent.

- Értem – önelégült mosolykúszott az arcomra. – Azonnal ott vagyok! – Eltettem mobilom, majd a sír feléfordultam. – Úgy tűnik, mennem kell! – Odasétáltam hozzá, s megsimítottam a hidegkövet. – Tudom, azt mondanád, a bosszú gyerekes, de hát még gyerek vagyok, nemigaz? – Szomorúan elmosolyodtam. – Bárcsak látnád, ahogy felnövök! – Egy sóhajkíséretében elindulok, majd még egyszer visszatekintek a szeretett férfisírjára. – Oda Sakunosuke, jövőre is meglátogatlak az „évfordulódon!"