Ismét tükrök (Undertale) ~Befejezett~

15. Kisegítő

- Miért mindig én vagyok a rossz? – Kérdem, miközben a rácsokat rángatom. Elkapott a rendőrség és bezártak. De ennél még rosszabb az, hogy felhívták Sanst így értem fog jönni. - Pedig most nem csináltam semmi rosszat! – Mondom felháborodva.

- Most nem, de még csinálhatsz. És az előző bűneidért sem kaptál semmit! – Mondja, az egyik rendőr majd ott hagynak. Leülök a falhoz és a kezeimet összekulcsolom a fejem mögött.

- Igazán remek! – Mondom mérgesen. – Haza jövünk és amíg Ryan a barátkáival időzik, én itt ülhetek és beszélhetek saját magamnak... - Mondom, de a végére elszomorodok. Elveszem a kezeimet és az ölembe ejtem őket. Senkinek se vagyok fontos. Senkinek sem hiányzok itt... Egyedül vagyok. Magamhoz ölelem a lábaimat és sóhajtok egyet. Valami a fejemre esik, amire oda kapom a kezemet. a fejemet dörzsölöm, és magam elé bámulok. Előttem egy plüss figura helyezkedik el. Dream? Felveszem a már ismerős plüsst és felnézek. Csak a szürke plafon semmi különleges. Elmosolyodok és megölelem. Mindig is imádtam az ilyen kis aranyos dolgokat. Ezért egy kicsit szerettem Bluet is. De bizonyára ő már nem szeret engem. Az ajtó nyílik, és már várom, hogy Sans csalódott arca fogad, de felnézve Ryan fogad. Felpattanok és a hátam mögé teszem a babát.

- Ryan? Te meg mit keresel itt? – Kérdem kíváncsian és kedvesen.

- Én vettem fel a telefont. Apa még nem tud róla. – Mondja, miközben engem kiengednek. – És nem is fog. – Mondja és rám mosolyog. Visszamosolygok, majd átölelem.

- Imádlak mondtam már? – Kérdem, de ő ellök magától. Nevetve követem őt a haza vezető úton. – Tudod... nekem hiányozni fog a többi világ... - Mondom hátha így beszélgetni kezd velem, de semmi. – Lehet, hogy az egyik világban ott lett volna Anya. Biztos nagyon meglepődne milyen nagyok lettünk... - Mondom, de ő csendben és reakció nélkül megy tovább. Pedig ez be szokott válni. Ha Anyáról beszélek, mindig kötekedni kezd, de végül csak nevetünk és simán beszélgetünk. Mi változott? Előveszem a hátam mögül a babát és elkezdem nézegetni. Elmosolyodok a tudattól, hogy legalább egy valamim van, ami nem hagy el.

- Azt honnan szerezted vissza? - Áll meg Ryan és ökölbe szorítja a kezét. – Ink azt mondta, hogy az rossz! – Fordul felém és arcán a düh ül ki.

- De hisz ez csak egy játék. Nincs benne semmi veszélyes! Látod? – Kérdem és felé nyújtom, majd elkezdem mozgatni a kezét hozzá. Kiveri a kezemből és én egyből venném is fel a földről, de ő rálép. A földön térdelve nézek fel rá.

- Ez csak egy átkozott és rossz játék, amit most játszol! - Mondja, miközben a lábát dörgölni kezdi az ártatlan kis játék babába. Az egy idő után elszakad.

- Ne! - Lököm el erőszakosan és felveszem a földről. Ryan a fejét fogva áll fel a földől.

- Mi ütött beléd? - Kérdi megijedve.

- Belém? ... - Megszorítom a kezemben lévő elszakadt játékot. – Belém mi ütött? – Kérdem ráüvöltve. De most nem, úgy ahogyan szoktam. Tiszta dühből kiabálok, ami megrémiszti. – Te vagy az, aki folyton játssza az ártatlant. A jó fiút. A kis ügyetlent, akit mindig meg kell menteni. Mindenkivel beszélgetsz, mindenkit szeretsz, de ezeket nem tudod megtenni a testvéreddel, akinek viszont szüksége, lenne rá! – Nyel egyet és hátra lép. – Mindig néztem, ahogyan elvagy a barátaiddal és tudod mit... Már rég meg kellet volna őket ölnöm! – Mondom és nevetni kezdek. A földet nézem és érzem, hogy szélesen mosolygok. – Annyi ideig figyeltelek téged... Annyi mindent tettem, hogy én legyek a számodra az első... De semmi sem használt. – Mondom és ekkor egy könnycsepp gurul le az arcomon. – Tudod, szívesen ölnélek meg most téged... - mondom felnézve rá. Az arcán meglepett arckifejezés ül és nagyon meg van ijedve. – Érezni, ahogyan a kezemen folyik le a véred, hogy kegyelemért könyörögsz. És azt ígéred minden jobb lesz. De csak hogy tudd... sosem leszel jobb. És hogy miért? Mert míg én bármikor megváltoztam a kedvedért te még csak annyit se tudsz mondani, hogy köszi. Sosem veszed figyelembe, amit én érzek, amit én akarok. – Mondom és sírok. Mosolygok. Nem tudom, mi történik velem. Megfordulok és a földre hajítva a babát elszaladok. Mit csinálok? Miért sírok és mosolygok egyszerre? Beszaladok az egyik sikátorba és a kuka mögött leülök. A térdeimet magamhoz húzom és sírok. Biztos meggyűlölt. Már soha nem fog tudni úgy nézni rám, mint eddig. Hallom, ahogyan lépések közelítenek, hozzám majd előttem megállnak.