Ismét tükrök (Undertale) ~Befejezett~

23. Vándor

Oké, az én helyemben ti mit tennétek? Csak nem kopoghatok be az öcsémhez, úgy hogy: 'Szia, mostantól jó vagyok... vagyis majd próbálok az lenni.' Hát ennél is van hülyébb duma. De most nem tudom, mit kezdjek magammal. A lelkek csak úgy kavarognak benned és csak mondják a magukét. Egy üres univerzumban fekszek, a nagy fehérségben kezeimmel eltakarom a szemeimet és próbálok pihenni és kigondolni egy tervet.

- Nem értem! – Ülök fel idegesen a fejemet fogva. – Eddig mindenki azt állította, hogy bárkiből lehet, jó csak próbálnia kell. De hogy adom be ezt a többieknek? Oké, néhányan biztos megértik de Ink szerintem a fejem venné, ha elé állnék. – Mondom a hajamat borzolva. – Ennek nincs semmi értelme! Még is mit kéne tennem? – Kérdem morgolódva.

- Először is nyugodj le! – Hallok egy ismerős recsegő hangot.

- Error? – Nézek hátra ahol ő áll kissé aggódó fejjel. Sóhajt egyet és leül mellém. Én lábaimat a mellkasomhoz húzom és kezeimmel átölelem. – Sajnálom, hogy elengedtem az embereket... de izé... - Kezdtem el az egyik kezemmel a tarkómat dörzsölve.

- De akkor ez tűnt a helyes megoldásnak. – Vág bele a szavamba Error. – Amúgy eddig nem Rurunak hívtál? – Kérdi elnézve. Kerüli a szemkontaktust, amit nem csodálok biztos mérges rám.

- Azt hittem utálod, ha így hívlak. – Mondtam erőltet nevetéssel kísérve. – Na meg szerintem elvesztettem a jogot hogy így hívjalak. – Teszem hozzá összébb húzódva.

- Ez csak egy vicc ugye? – Kérdi mérgesen és feláll. Én meglepetten nézek rá és nem értem mi a baja. – Egész eddig egymás mellet voltunk nem rémlik. Neked akkor is meg lenne a jogod ahhoz, hogy így hívj, ha épp ellenségek lennénk. Sose fogadnám el mástól, hogy hülye beceneveket adjon csak ne... - Itt kapott egy errort mint ahogy a neve is mondja. Akadozott glicsesedet majd elkezdet, mint valami rossz számítógép újra indulni. Én a kezemet a szám elé tartva nevettem és nem is emlékszem rá mikor nevettem volna ilyen jót már egy jó ideje. Felállok és a már magánál lévő Ruru elé állok.

- Szóval csak nekem engeded meg? – Kérdem, amire elnéz, de én belőlem ismét feltör ennek láttán a nevetés. A nyakába ugrok, amit nem tud hova tenni és ismét kezd pixelekre esni.

- Még is mit művelsz? – Kérdi a szokottnál is jobban akadozva. Szorosan megölelem, és nem akarom elereszteni.

- Köszönöm Ruru. Jó tudni, hogy legalább te mellettem vagy. – Mondom, amire ő mintha nyelne egyet. Ellépek tőle és nyitok egy portált.

- Hova mész? – Kérdi felém nyúlva.

- Bocsánatot kell kérnem egy két személytől. – Mondom, rá mosolyogva majd átlépek az átjárón. Ha sorba megyek, és a végére hagyom, Inkéket akkor jobban járok. Hisz ha mindenki más megbocsát nekem, akkor nekik se lesz majd okuk haragudni rám. Először Underlustba érkeztem. A hó halkan ropogott a lábam alatt. Az esti levegő pedig kellemesen hűsít. Elérve Sansék házához megállok egy percre. Veszek, egy mély levegőt majd bekopogok. De nem jön válasz. Még is mit gondoltam? Persze, majd az éjszaka közepén ajtót fog nekem nyitni valaki. Már épp feladnám, mikor az ajtó kinyílik és a már pizsamában lévő álmos Lust Sans látványa fogad.

- Szia... - Integetek, majd amikor látom, hogy hirtelen lefagy, elveszítem azt a maradék eltökéltséget is, amit össze tudtam kaparni.

- Nova? – Kérdi hitetlenül. Jó rég nem jártam itt szóval nem csodálom, hogy meg van lepődve.

- Igen... beszélhetnénk? – Kérdem a földet nézve. Betessékel és leülünk a konyhában. Egy ideig csak csendben ülünk és egyikünk se szólal meg majd mély levegőt véve beszélni kezdek. – Sajnálom, hogy rád hárítottam William felnevelését. Csak hát tudod... nem éreztem és az igazat megvallva most se érzem úgy, hogy fel tudnám nevelni. – Mondom kínosan felnevetve. – És azt is sajnálom, hogy kihasználtalak... tudod amikor... - Kezdem a tarkómat dörzsölve.

- Nem haragszom! – Mondja könnyedén, amire rá kapom a tekintetemet. Kezét az enyémre teszi és biztatóan megszorítja. – Te egyszerűen ilyen vagy. És én ezért sosem haragudtam rád. Amúgy nem akarsz ránézni Williamre? Bár alszik, de pár perce csak fel tudnám ébreszteni. – Mondja mosolyogva. Én tiltakozóan magam elé emelem a kezeimet.

- Nem! Nem szeretném, ha csak emiatt kéne felébreszteni és amúgy is csak pár percre...

- Sans? – Hallok meg egy kicsi vékony és halk hangot. Elnézek az ajtó irányába és meglátom őt. Nagyon kicsi talán 1 vagy 2 éves. Aranyos kis lila pizsamája van, amin kék felhők helyezkednek el szétszórva. Egyik kezével a szemét dörzsöli, látszik, hogy nem rég kelhetett fel. Sans oda megy és felveszi, majd ölébe véve vissza ül elém. Világos barna haja egészen hosszúra van hagyva így kócosan terül, a fején egy része pedig a világoszöld szemeibe lóg. Hasonlít az apjára, de nagyon.

- Nem rég töltötte be a 2. életévét. Gyorsan szálnak azok a napok nem igaz? –Kérdi Sans megsimogatva a kis Will fejét.

- Igen, nagyon gyorsan. – Mondom szomorúan. De örülök, hogy itt hagytam, és hogy jó élete van. Sans feláll és mellettem megállva felém nyújtja a félig alvó gyereket. – Mi... de hát én... – Kezdek el tiltakozni, de közben ő az ölembe rakja a kicsit. Nyelve egyet tartom meg mire ő közelebb bújik és a mellkasomra téve a fejét becsukja a szemeit.

- Ragaszkodik hozzád. – Mondja Sans sóhajtva egyet. – Kérdezgeti, hogy „Anya"? Biztos tisztában van vele, hogy nem én vagyok az apja, és hogy az Anyja sincs vele. Ezért volt már probléma kisebb korában, de mostanra nagyjából elfogadta. – Mondja a tarkóját dörzsölve. Will közben egyre jobban hozzám bújik és látszólag megnyugszik, ahogyan elkezdem simogatni a fejét.

- Nem szeretném, ha megtudná, ki vagyok én. – Mondom amire Sans meglepetten néz rám. – Sok rosszat tettem és nem akarom, hogy e-miatt megutáljon. – Mondom, szomorúan majd felállok. – Elviszem a szobájába, ha nem baj aztán megyek is. – Mondom amit Sans egy szó nélkül hagy. Olyan aranyos a szobájára kékkel fel van festve a neve. Befektetem az ágyba és betakargatom. Adok egy puszit a homlokára és elmegyek. Sansel még beszélek, pár szót aztán elindulok tovább. Sorban járom az univerzumokat hogy mindenkitől bocsánatot kérjek. A legtöbb helyen el is fogadják, viszont van, ahonnan elkergetnek. De mindegy is jelenleg minden tőlem telhetőt megteszek, hogy mindenki megbocsásson nekem. Szóval a vándorlásomnak még nincs vége!