Ismét tükrök (Undertale) ~Befejezett~

28. Munka és mellékállás

Próbálom szemmel tartani az új AU-kat de nagyon nehéz. Egyik a másik után jön és most már rengeteg olyan van, amiben tudnak a többi világról. A rosszak lázadoznak és a többi, Au ellen terveznek háborút indítani. Még nem elég erősek ahhoz, hogy átlépjenek másik világba, de igazán igyekeznek. Error a lányokat edzi és remélni tudom, hogy elég erősek lesznek. Hisz nagy valószínűséggel nem én fogom megvívni ezt a csatát, hanem ők. Tudom, hogy nem jó dolog áthárítani ezt a felelősséget másra, de nem tehetek mást. Ha ismét felbukkannék, az eddigi kemény munkám semmibe veszne. Végre mindenki elfelejtett engem egyedül Lust Sans, Ryan és természetesen Error az, aki még mindig tud a létezésemről. De így nekem pont megfelel. Néha bár rápillantok a fiamra, hogy mi van vele, de csak távolról. Olyan erős, szemtelen és élettel teli. Lázadozik, és már most imádják a lányok. Sans próbálja normálisan nevelni bár ez Underlustban elég nehézkes. De jó látni, hogy ilyen kis vadóccá cseperedik. Remélem a jövőben talán... nem! Nem találkozhatunk. Pedig olyan jó lenne. Még Error se tud a fiamról, és ha megtudná, tuti kiakadna. A munkám, amit igazából csak én hívok munkának elég egyszerű. Egy üres, Au-t, alakítottam át az irodámmá és úgy működök, mint egy fajta súgó. A teremben rengeteg tükör lebeg elszórtan és mindegyik egy Au-ba vezet. Ha összetöröm, a tükröt a világ megsemmisül. Persze súgónak lenni nem egyszerű bármit is mond Error. Ha valakinek nagy problémája van, és nincs, aki válaszoljon a kérdéseire eljuthat ebbe a terembe. Válaszolok a kérdéseire, de onnantól képes vagyok őt irányítani, mint ha csak a bábum lenne. Ha kilép vissza a saját világába erre nem fog emlékezni, de a kérdésekre adott válaszokra igen. Hasznos is meg nem is igazából. Nm mindenki jut el ide, de aki igen annak valószínűleg tényleg fontos kérdése van. Épp a kis asztalomnál ülök felrakott lábbal és a telefonom keresztű írogatok Ryannel. Jelenleg az első gyerekével bajlódik. Nem igazán ért még a gyerekneveléshez, amit persze nem csodálok. Emlékszem Error milyen ideges volt, amikor kiderült, hogy terhes vagyok, na, még én... aztán persze lenyugodtak a kedélyek, és mint valami kutyus követett és próbált segíteni mindenben. Az első szülésnél csak a második volt problémásabb... szegény Lucinda. Bár segíthettem volna neki, de nem sikerült. Még mindig attól félek, hogy egyszer elalszik és nem ébred fel többet. Amire sajnos meg van az esély.

- Öhm, Asszonyom! – Hirtelen megszólaló halk hang. De még ez is sikeresen megijeszt, és hátra borulok a székkel. A kis Emily megkerüli az asztalt és ijedten néz le rám. – Annyira sajnálom nem akartam. – Mondja szint sírva.

- Ugyan semmi gond. – Fejemet fogva ülök fel. – Mi szeretnél? – Kérdem feltápászkodva. Emilyt ebben az üres térben találtam és nem volt szívem kilakoltatni így a titkárnőm lett. Bár egy idős Roxanne-nal azért kicsivel okosabb és érettebb. Ő tartja számon a világok keletkezését és pusztulását, és a kérdéseket is ő válogatja, hogy vajon melyik érdemli meg a válaszomat. De utána természetesen a végleges döntés az enyém.

- Látogatója van! – Mondja, amire értetlenül nézek körbe.

- Ide lent! – Hallom meg a kis ördögöt. Lenézve látom meg a kicsit. Mér 6 éves... el se hiszem. Jó sok év eltelhetett már. Bár én nem öregszem szóval nem csoda, ha nem tűnik fel. Roxanne fekete haja lófarokba van kötve, de egy vastagabb tincs a szemébe lóg. Fekete és lila színek jellemzik öltözködését, ami egész jól áll neki. Szerencsére nem kell öltöztetni, megoldja magától is. Úgy sincs rá időm. Most egy fekete sortot és lila trikót visel. Mint mindig cipője, nincs, vagyis inkább ő nem szereti hordani így nem veszi fel soha.

- Mit óhajtasz Roxi? – Kérdem összefont karral.

- Megígérted, hogy ma velünk vacsorázol! – Mondja toporzékolva. Ki is ment a fejemből a vacsora. Roxinak ahogy nőt egyre fontosabb lett a velem töltött idő, de néha igazán az agyamra megy ezzel. – Elég nekünk az, hogy Apa nem igazán van otthon, de legalább te, mint az Anyánk gondoskodj rólunk! – Mondja bedühödve. Még mérgesen is irtó aranyos.

- Rendben van, nyugi már rajta vagyok a témán! – Mondom, de ekkor Emily is megrángatja a nadrágom.

- A testvére hívja! – Mondja felém nyújtva a telefont.

- Roxi édesem hagy most hamarosan megyek, ígérem! – Mondom megsimogatva a morcos fejét és felülök az asztalra. Roxi egy tükör segítségével visszamegy a házunkba, míg Emily helyére rakja a székemet. – Mizu öcsi? – Kérdem, de a háttérben elég nagy a hangzavar.

- Szia, lenne egy dolog, amire megkérnélek. Nagyon fontos és egyedül már csak benned bízhatok! – Mondja kétségbe esve.

- Hallgatom, bár tudod, ne ígérek semmit előre. – Mondom kuncogva. Gyereksírás tányértörés... mi folyik oda át.

- Tudod a kicsi már másfél éves és hát nem hagyhatjuk még egyedül. A probléma annyi hogy Leilával ma van az évfordulónk és megígértem, hogy elviszem abba a nagyon drága éterembe. – Mondja, de közben hallom a hangjából hogy igazán kétségbe van esve.

- Igen említetted korábban. –Mondom teljes nyugalommal. Elfekszem az asztalon, és amiket lelökök, Emily lelkesen kapkodja fel. Szabad kezem a fejem alá teszem, és lábaimat lelógatta helyezem magam kényelembe.

- És hát a bébiszitter bemondta az unalmast és kijelentette, hogy nem hajlandó többet rá vigyázni is itt állunk pár fél óra múlva indulni kéne, de a ház romokba a gyereket nincs kire bízni és Leila is teljesen ki van borulva. – Mondja szinte pánikolva.

- Uh, akkor igazán szar helyzetben vagy...

- Nem jönnél át vigyázni rá? – Kérdi félbe szakítva a mondatom.

- Mi? – Ülök fel hirtelen, de azzal a lendülettel bele is fejelek a felettem lebegő tükörbe. Felállok és a fejemet fogva járkálok fel s alá. – Ezt nem gondolhatod komolyan? Nekem is megvannak a gondjaim. – Mondom kiakadva.

- Kérlek te vagy az utolsó személy, akire bízhatom és te talán kordában tudod tartani... Kérlek nővérkém! – Mondja nyöszörögve. Csak akkor hív nővérkémnek, ha nagyon akar valamit... meg fogom bánni. Fejemet fogva sóhajtok fel.

- Rendben megteszem, de Leilának egy szót se és senki másnak se. Ha valaki észrevesz...

- Tudom, megtörik a varázs, imádlak, de most leteszlek, lenyugtatom Leilát és elintézek mindent. – Mondja és azzal le is teszi. Miért teszek én meg ilyeneket? Bár csak neki, de akkor is. – Emily rád bízom az itteni dolgokat. – Mondom elindulva a tükör felé.

- Öhm... esetleg izé... - Mondja toporogva, amire visszafordulok hozzá.

- Mondjad, utálom, mikor motyogsz. – Mondom összefont karral, amire nyel egyet és láthatóan összegyűjti minden bátorságát.

- Lehetne, hogy én is önnel megyek... persze nem, mint egy családtag, csak hogy ha esetleg történne, valami tudnék segíteni és át...

- Felőlem aztán csak ne légy láb alatt! – Mondom, amire felragyognak a szemei és belép mögém.

- Értettem. – Mondja mosolyogva. Haza érve Roxanne és Lucinda a nappaliban el vannak. Roxanne húzódzkodik míg Lucinda könyveket búj.

- Mennyinél tartasz? – Kérdem felvéve Lucindát és Roxanne felé indulok. Leugrik és büszkén lép elém.

- 50, de tudom ám tovább is csinálni! – Mondja lelkesen, de látom, hogy már így is kikészült. Nincs még elég ereje.

- Nem kell. Szedelőzködj, elmegyünk valahova. – Mondom és a konyhába átmenve leteszem Lucindát a pultra. Előszedek néhány dolgot a biztonság kedvéért és a táskámba dobok. Konzervek, kés, könyv és az elhagyhatatlan sokkoló.

- Hova megyünk? – Kérdi táskáját a vállára kapva Roxi.

- A bácsikátokhoz, kaptam egy kis mellékállást. – Mondom és a karórámat tekergetve megnyitok egy átjárót. Roxi Lucinda kezét fogva jön utánam, míg Emily félénken távolságot hagyva lép át utolsónak az átjárón.