My little Bangtan story

15.

A döbbenettől pár pillanatra lefagytam.
Jungkook még mindig fogta a kezemet, és várta a válaszomat.
- Micsoda? - kérdeztem rá, mert azt hittem rosszul hallottam.
- Szeretném, ha eljönnél velem randizni. - felelte ismét.

Tanulmányoztam a velem szemben ülő fiú arcát. Mintha reménykedne.

- Miért? - érdeklődtem.
- Mit miért? - zavarodott össze.
- Miért akarsz pont engem elhívni?

Elnevette magát.

Egy ideig értetlenül néztem rá, mire észrevette és abbahagyta.
- Ja, hogy ez most komoly volt? - csodálkozott.
- Igen.
- Hogy miért? Miért ne? Szeretek veled beszélgetni, vicces vagy, jól kezeled a tagokat, és átérzed a dalaim szövegét, amit nem annyira sok ember tud csak. És sose gondoltam volna, de jó érzés volt, hogy elkezdtél sírni a Begin-nen. Ebből tudtam, hogy megértetted a dal üzenetét. - mosolygott kedvesen rám, majd megszorította a kezem. - Meg persze a hajad színét is imádom, olyan különleges. Mint te.

Egyre közelebb hajolt hozzám, miközben a szemembe nézett. A gyomromba fura érzés költözött, és a szívem ki akart ugrani a helyéről.

- O-Oppa... - motyogtam, és elképesztő zavar lett úrrá rajtam.
Egyszerre vert ki a víz és fáztam, és közben éreztem a körülöttünk lévő virágok és Jungkook illatát.
- Hmm? - kérdezte, folyamatosan csökkentve köztünk a távolságot.
- Miért csinálod ezt? - megremegett a hangom.
- Igen. - válaszolta, csak nem a kérdésemre, gondolom nem is hallotta.

Hirtelen tértem ki a sokkos állapotból, és gyorsan elhúzódtam. Minél messzebb Jungkooktól.

Először összezavarodottan nézett rám, majd mikor rájött mit tett majdnem, idegesen a hajába túrt és kétségbeesetten pillantott a szemembe.
- SeYi én...
- Nem történt semmi! - vágtam bele a szavába.
- SeYi...
- Vigyél haza. - suttogtam, és megmagyarázhatatlan szomorúság kerített hatalmába.

Még nem álltam készen erre. Én még sosem voltam fiúval, és sosem csókolt meg senki. Nem tudtam volna többé Jungkook szemébe nézni, mikor rájön milyen egy béna ember vagyok.

- Sajnálom. - állt fel Jungkook, és bűnbánó arccal pillantott rám.
- Nem kell semmit sajnálnod. Igazán köszönöm, hogy kihoztál ide. - eresztettem el egy gyönge mosolyt.

A kocsiban végig hallgattunk, néha Jungkook sóhajtott egyet, de semmi több.

Az épületben mindketten csendesen köszöntünk a recepciós nőnek, majd a lifthez léptünk.

A liftajtó kinyílt, így beléphettünk. Rajtunk kívül senki más nem volt a felvonóban.

Csendesen haladtunk felfelé, mikor egyszer csak Jungkook előre lépett, és leállította a liftet, mire az megrekedt két szint között.
- Jungkook Oppa mit csin...? - kerekedett el a szemem, de addigra már megfordult és rám nézett.
- Ne mondj semmit, kérlek. - suttogta és egy pillanatra lehunyta a szemét, majd mikor újra kinyitotta, megragadta a derekamat és szorosan magához rántott.

Átölelte a nyakamat, és a vállára húzta a fejemet.
- SeYi, ne haragudj rám, tudom, hogy ez neked túl gyors volt, nem akartam, hogy dühös legyél rám. Kérlek bocsáss meg. - könyörgött csendesen, és még szorosabban ölelte a derekamat.

Az érzelmeim csatát vívtak bennem. Tényleg haragudtam Jungkookra, de nem azért, mert majdnem megcsókolt, hanem azért, mert ilyen ismeretlen érzelmeket tudott kiváltani belőlem. Tudtam, hogy ezt így nem folytathatom sokáig. Vagy most békén hagyom Jungkookot, ami azért rizikós, mert ugye egy lakásban élünk, vagy engedek a csábításnak, és majd lesz ami lesz.