Block out [BEFEJEZETT]

17.rész

Ismét szombat. Csak most annyi különbséggel, hogy az ominózus eset óta egy hét telt el. Mégsem változott semmi. Pedig vártam. Vártam a változást, ami nem jött el.

Azóta nem beszéltem Samuellel, és végre megtanultam, hogy Samuelnek hívjam, még így is, hogy csak a gondolataimban szólítom meg őt. Egyszerűen nem volt kedvem hozzá, s tudom, egy ideig próbálkozott beszélni velem, próbált a közelembe férkőzni, de én nem engedtem. Azonban miután látta, hogy nem tud mit tenni, abbahagyta.

Hiányzott az érzés, hogy próbál harcolni azért, hogy legalább pár szót is váltsunk. Hiányzott, hogy minden szünetben a tekintetemet keresse. Hiányzott ő. Ezt egészen addig észre sem vettem, még fel nem hagyott a próbálkozással. Nem tudtam, hogy mennyire tud hiányozni valaki, vagy valaminek az érzése, de most már tudom. És nagyon rossz.

Mikekal pedig csak párszor beszéltem, mivel muszáj volt, tekintve, hogy egy házban élünk és testvérek vagyunk. Nem tudom megszámolni, hogy mennyiszer megpróbálta elmagyarázni, hogy mit miért mondott és tett. De nem érdekelt. Mélységesen megbántott és amit mondott, azt már nem tudja visszaszívni. A kimondott szavaknak nehéz súlyuk van, még ha nem is gondoljuk őket komolyan.

Anyáéknak is feltűnt, hogy kerülöm a testvéremet és ha tehetem, nem szólok hozzá, de nem tettek megjegyzést, csak csendben figyelték, hogy mi zajlik le kettőnk között. Emiatt pedig sokszor vágni lehetett a feszültséget köztünk, de nem az én hibám! Mike kezdte!

Az ágyból kikelve, egyenesen a fürdőszobába slattyogtam, ahol miután rendbe tettem magam, egy kényelmes szettbe bújtam. Kiléptem a szobámból, majd lesiettem a lépcsőn, remélve, hogy nem futok össze Mikekal. Nos, ezt bebuktam. A konyhába bettopanva az asztalnál ott ült Mike, vele szemben pedig Samuel foglalt helyet. A szívem hevesen kezdett verni, de próbáltam lazán kezelni a jelenlétüket.

-Jó reggelt.-mondta Mike halkan, rám nézve, de én elfordítottam a fejem. Csak hümmögtem egyet. Nem fogok visszaköszönni. Öntöttem magamnak narancslevet és mindenáron azon voltam, hogy minél hamarabb kikerüljek a konyhából, de a korgó gyomrom megakadályozott ebben. Muszáj ennem valamit.

Egyáltalán miért viselkedek így? Futott át a kérdés az agyamon. Utálom, amikor a lelkiismeretem beleavatkozik az életembe, és mindent elront. Most az egyszer a sarkamra állok és nem hagyom, hogy a jószívűségem felülkerekedjen a haragomon. Mert sértett voltam. Mérhetetlenül.

-Tudod, Beca...-kezdte Samuel, mire unottan rápillantottam.-Jó lenne, ha végre meg tudnánk beszélni a múlt szombaton történt dolgokat.

-Nincs mit megbeszélni-mondtam flegmán és egy hét után most volt az első alkalom, hogy beszéltem Samuellel-,Samuel.-tettem hozzá, hogy éreztessem vele, mennyire haragszom. Arca eltorzult és egy szomorú bólintással lehajtotta a fejét.

-De ez így nem mehet tovább!-csattant fel egy kicsit halkabban Mike.-Esélyt sem adtál rá, hogy megmagyarázzuk.

-Miért adtam volna nektek esélyt?-vontam fel a szemöldököm és idegesen letettem a kést a pultra, ugyanis épp kenyeret kentem. Az evőeszköz hangos csattanással találkozott a felülettel. Csak reménykedni tudtam abban, hogy anyáék nem hallották meg.-Tényleg úgy gondoljátok, hogy megérdemeltetek volna egy esélyt elmagyarázni a dolgokat?

-Igen.-bólintott Mike magabiztosan. Egy ideig farkasszemet néztem vele, de aztán visszavettem a kezembe a kést és folytattam a kenyerem megkenését. Miután elkészítettem a reggelimet és elpakoltam mindent, nem vártam sokáig, pedig tudtam, hogy már épp szólásra nyitották a szájukat. A tányéromat felkapva kisiettem a helységből.

Amint felértem a szobámba, letettem a tányért az asztalomra, az arcomat pedig a két kezem közé temettem. Francba is a hülye lelkiismeretfurdalásommal! Nagyon megbántottak, nem bocsájthatok meg nekik ilyen könnyen. Pedig már nagyon a számon volt az, hogy kimondjam "Semmi baj." De egyszerűen ez nem így működik. Ha most megbocsájtottam volna, azt hinnék, hogy engem bármikor meg lehet sérteni, úgy is megbocsájtok. Hát pedig nincs így!