Block out [BEFEJEZETT]

44.rész

Másnap nagyon nehezen vergődtem ki az ágyamból, és szinte már a sírógörcs kapdosott, annyira rosszul éreztem magam. Az esti álmom miatt már alig tudtam visszaaludni, emiatt persze csak pár órát aludtam az éjjel, ez pedig rányomta a bélyegét a reggeli kedvemre.

Természetesen nem amiatt voltam szarul, mert nem tudtam aludni, szerintem per pillanat ez a legkevesebb gondom, nem, a fő gond én voltam és a hülye ötleteim a tetteimmel együtt. Néha úgy kifutnék a világból és egy magas domb tetején kiordítoznám magamat, hogy végre letegyek pár terhet a vállamról.

"Rebeca Moon a világ legnagyobb lúzere!"

Kiáltanám az égbe, és még csak az sem zavarna, ha valaki meghallaná saját magam szapulását. Hallja csak meg mindenki, azt akarom, hogy minden egyes ember tudjon a nyomoromról, amiről ismét csakis én tehetek.

"Csak hagyjatok már végre meghalni, akkor legalább vége lenne ennek az egésznek! Mit számít ez már, ha úgy is elrontottam az egész életemet? Minek éljek, ha nem érdemes?"

A könnyeimet elfojtva siettem a fürdőszobába, hogy rendbe szedhessem magamat, de amint beértem, megcsapott a meleg és füledt levegő, amit valószínűleg Mike hagyott maga után, ugyanis zuhanyzott. Felálltam a kád szélére, hogy megnyithassam az ablakot, mert anélkül nem érek fel, és amint ezt megtettem, csak simán le kellett volna ugranom a kád széléről, de nem tettem.

Egy pillanatra elgondolkoztam, és csak egymerőbe bámultam, mintha transzba estem volna. Másodpercekig szuggeráltam az alattam lévő csempét, de még mindig nem mozdultam, azonban ez abban a pillanatban egy kicsit sem tudott zavarni. Csak egy rossz lépést kellene, egy vetődés, és máris olyan sérülést okoznék magamnak, hogy kórházba kerülnék, esetlek, ha nagyon durván a fejemre esek, akkor meghalnék. Erősen eljátszadoztam ezzel a gondolattal.

Hirtelen megráztam a fejem, és ijedt tekintettel néztem körbe a fürdőszobában, és miután realizáltam magamban, hogy még mindig a kád szélén állok és jóformán a semmibe meredek, óvatosan leléptem onnan, a testemet pedig a mosdókagylónak támasztottam.

Egyáltalán hogyan juthatott eszembe a halál gondolata? Hisz én nem akarok meghalni, élni akarok, és hiába most egy rossz, egy nagyon rossz időszakon haladok keresztül, akkor is élni szeretnék. Még fiatal vagyok, előttem van az élet, mi értelme lenne meghalnom? A válaszokra nem tudtam rájönni, de tény, hogy teljesen elszörnyedtem az előbbi gondolataimtól. Valósággal megrémisztettek engem.

Teljes mértékben nem vagy jól, Rebeca Moon.

Miután befejeztem a reggeli rutinomat, és az iskolába is felöltöztem, a táskámat a hátamra felkapva battyogtam le a földszintre, ahol senki sem tartózkodott, így csak megvontam a vállam, és a cipőmet felvéve, kiléptem a házból, miközben a fülhallgatómat rángattam ki a zsebemből. 

Nagyon jól tudtam, hogy Mike még itthon van, de semmi pénzért sem ültem volna be az autójába, hogy elfurikázzon az iskoláig. Inkább gyalogolok, ami ebben az esetben tudom, hogy hasznosan fog hatni rám. A fejemben lejátszódó hangos zene, a friss levegő, a kellemes séta, mind-mind megnyugtatnak, és ezekre most óriási szükségem volt. Egy ideig úgy éreztem, mintha ez nem is én lennék, mintha teljesen megváltoztam volna.

Persze, nagyon is jól tudtam, hogy az ember nem tud egy nap alatt teljesen megváltozni, nekem mégis úgy tűnt, hogy teljesen kifordultam saját magamból, kezdve a tegnapi viselkedésemmel, egészen a ma reggeli gondolataimig. Aggódtam magam miatt, szerettem volna ismét az a boldog, mosolygós lány lenni, akinek a legfontosabb emberek az életében a barátai voltak, és mindent lazán vett, de valami azt súgta, hogy az az énem valahol félúton elveszett, s soha többé nem talál vissza hozzám.