Block out [BEFEJEZETT]

37.rész

Órákon át várakoztam Mikera, hogy végre visszajöjjön, és, hogy meg tudjuk beszélni ezt az egész dolgot normálisan, s amikor végre visszaért, levegőnek nézett engem. Nem szólt hozzám, nem reagált semmire, sőt, még rám sem nézett.

-Mike, állj már meg!-ragadtam meg a karját, és visszahúztam magamhoz. Ideges szemekkel nézett rám, de nézzük a jó oldalát: legalább rám nézett.-Ha nem engeded, hogy megmagyarázzam, nem az én hibám lesz, hogy sosem fogsz megérteni.

-Na ne! Csak ezt ne! Ne csinálj magadból áldozatot, légy szíves, mert most én vagyok itt az áldozat, akit mindketten átvertetek!-mondta hevesen, én pedig megpróbáltam lecsitítani.

-Nem vertünk át, Michael, akármennyire is ezt szeretnéd bemesélni magadnak.-ingattam a fejem.-Csak engedd, hogy elmondjam, és akkor talán megértenéd a mi helyzetünket is.

-Miért? Mi a ti helyzetetek?-kérdezte ingerülten.-Az, hogy a hátam mögött összejártok dugni? Kösz, azt már tudom.-morogta.

-Mi van?-képedtem el.-Egyáltalán honnan veszed, hogy...? Mike, te egyáltalán hallod magad? Sammel egyszer sem feküdtünk le egymással, még csak tegnap jöttünk össze. És nem kéne magyarázkodnom neked, mert, ha le is feküdtünk volna az a mi dolgunk, nem a tiéd.

-Na persze, és most azt várod tőlem, hogy ezt el is higgyem?-kérdezte unottan s egyben gúnyosan is.

-Igen, ezt várom tőled, mert az igazat mondom.

-Hát bocs, de egyáltalán nem érdekel a ti kis szerelmi történetetek. Én csak a pénztárcámért és pár ruháért jöttem vissza, de úgy látszik, hogy rossz ötlet volt.-motyogta, és besétált a szobájába, én pedig rendületlenül követtem őt oda.

-Mi az, hogy visszajöttél pár ruháért? Mégis hova mész?-álltam meg mellette összefont karokkal.

-Bocs, de nincs túl sok közöd hozzá.

-Attól még, hogy te megharagudtál rám, tudnod kell, hogy még mindig testvérek vagyunk, és igen is elég sok közöm van hozzá, hogy hol fogod tölteni az éjszakát.

-Alessiánál fogok aludni, most már jó?-nézett rám tüzes szemekkel.

-Ki az az Alessia?-értetlenkedtem, mert kezdtem elveszteni a fonalat.

-A lány, akit a buliban ismertem meg.-dünnyögte.

-Mike, ne legyél nevetséges, nekem egyébként nem lenne gondom azzal, hogy nála alszol, de legalább tegyél úgy, hogy nem azért mész el, mert per pillanat utálsz engem!-néztem rá szomorú szemekkel, mire egy pillanatra megremegett a komoly és dühös arckifejezése, de aztán azonnal visszatért az eredti felálláshoz.

-Pedig de, pontosan azért megyek el.-bólintott, és azt a pár ruhadarabot, amit összeszedett, bedobálta egy hátizsákba, és engem jóhogynem félrelökve a bejárati ajtóhoz sietett.

-Csak, hogy tudd, én is simán haragudhatnék rád, azért, mert egy szót sem szóltál Alessiáról!-kiabáltam Mike után, még mielőtt végleg kilépett volna az ajtót.

-Még mindig jobb annál, mint hogy összeszűrjem a levet a testvérem legjobb barátjával.-válaszolta a válla felett, és már csak az ajtó hangos csapódását hallottam. Egészen mostanáig tartottam magam, de ebben a pillanatban megállíthatatlanul kezdtek folyni a könnyeim az arcom mentén. Leültem ott, ahol voltam, majdnem az ajtóval szemben, és hangosan felzokogtam. Tulajdonképpen jó volt úgy sírni, hogy tudtam, senki nem hallhat meg engem, ugyanis Samet nemrég elküldtem a szüleink után, mert nem akartam azt, hogy ha Mike hazaér, balhé legyen.

Nos, úgy látszik a balhét nem tudtam megúszni, és most még Sam sincs itt, hogy segítsen rajtam, így muszáj voltam egyedül összeszednem magam, csak sajnos ez egyáltalán nem akart sikerülni. Csak ültem ott, a padlón perceken keresztül, sírtam, és önkénytelenül a Mikekal közös, boldog pillanatainkra gondoltam vissza, hogy mégjobban fájjon nekem.

Nem tehetek róla, valahol a lelkem mélyén azt akartam, hogy olyan fájdalmat érezzek, amilyet Mike érez. Mert ezután a veszekedés után magamat kezdtem okolni. Én vagyok a hibás, mert beleszerettem Samuelbe. Én vagyok a hibás, mert engedtem a csábításnak.

Meghallottam, ahogy hirtelen kinyílik az ajtó, mire felkaptam a fejem, és könnyes szemeimmel megpróbáltam kivenni az ember alakját, majd megnyugodva fújtam ki a bent tartott levegőmet, ugyanis a váratlan látogató Samuel volt.

-Beca, édesem, mi történt?-guggolt le elém azonnal, s védelmező karjait körém fonta. Még sosem hívott édesemnek. Még sosem becézett engem.

-Mike.-zokogtam fel még hangosabban, s kétségbeesettül szorítottam őt magamhoz. Fejemet nyakhajlatába temettem, majd mélyen beszívtam a rám mindig is nyugtató hatással bíró illatát, de ez a módszer most nem vált be. A testvéremről volt szó, nem akárkiről.

-Mit csinált?-kérdezte, és éreztem, hogy egész testében megfeszül.

-Elment.-szipogtam párat.-Miattam ment el, érted? Én vagyok a hibás, sosem kellett volna, hogy ez megtörténjen.

-Ne mondd ezt!-emelte fel a fejemet, hogy a szemembe tudjon nézni. Nyugtató mosollyal nézett rám, de a szemében láttam azt a mérhetetlen szomorúságot és dühöt, ami egyszerűen palástolhatatlan volt. Hiába engem nyugtatni akart, rajta is látszódott, hogy nem nyugodt, ez pedig még bűnösebbé tett engem.

-De ez az igazság.

-Nem, nem ez az igazság.-erősködött.-Nem a te hibád, te semmiről sem tehetsz, fogadd el! Mindketten nagyon jól tudjuk, hogy Mikenak milyen heves érzelmei vannak, most egyelőre csak hagyjuk, hogy lecsillapodjanak a kedélyek, rendben?

-És mi van, ha nem is fog visszajönni többé?-kérdeztem kétségbeesetten, mert ezt az opciót többezerszer futtattam le az agyamban, és teljesen reálisnak véltem.

-Vissza fog jönni, ez teljesen biztos. Beca, szüksége van rád, csak ő még ezt nem akarja bevallani magának. Ahhoz túl makacs.-magyarázta, és hirtelen el akart húzódni tőlem, én pedig kétségbeesett mozdulatokkal kaptam karja után.

-Ne menj el!-néztem rá, mire csak halkan felnevetett, és megsimította könnyáztatta arcomat.

-Nem megyek, csak leveszem a cipőmet.-mondta, és már el is tűnt, pillanatokon belül pedig már a cipője nélkül lépkedett hozzám. Lassan leguggolt mellém, és nagy meglepetésemre nem velem szemben foglalt helyet, úgy, mint az elébb, hanem mellém helyezkedett el, és vállamat átkarolva, magához húzott, én pedig a vállára hajtottam a fejemet, hogy végleg megnyugodjak.

-Szerinted tényleg átvertük Mikeot?-tettem fel egy idő után ezt a kérdés, ugyanis amióta Mike kimondta a száján, csak ez járt a fejemben.

-Ezt ő mondta?-kérdezett vissza, én pedig inkább csendben maradtam, mert nem akartam a testvéremet még jobban belemártani ebbe az ügybe.-Beca!-sóhajtott egyet.

-Igen, ő mondta.-vallottam be kelletlenül, mire Samuel megsimította a karomat, és lassan jobbra-balra kezdett velem dőlöngélni, hogy megnyugtasson engem. Ez a tette mosolygásra késztetett, és boldogság járta át a testemet belegondolva abba, hogy mennyire törődik velem.

-Nem vertük át.-szólalt meg egy idő után.-Egyszerűen neki is meg kell értenie, hogy van, amit nem mondhatunk el elsőre. Hidd el, akkor is így reagált volna, hogyha azon nyomban szólunk neki a dolgról.

-Gondolod?-kérdeztem egy sóhaj kíséretében.

-Tudom.-nyomott egy puszit a fejem búbjára, mire elmosolyodtam, és szorosan átölelve őt, a fejemet a mellkasába fúrtam.

Sziasztok! ♥ Nagyon sajnálom, hogy ilyen sokág nem volt új rész, de pár napig nem voltam otthon, és nem volt rá alkalmam, hogy kitegyem a 37.részt, így csak most tudtam meghozni nektek. Azért remélem mindenkinek tetszik ♥

O