Block out [BEFEJEZETT]

39.rész

Nagyot sóhajtva néztem ki a kocsi ablakán, amikor megláttam a szülővárosom kezdetét jelző táblát. Megérkeztünk. Vége a kirándulásnak, a felhőtlen nyaralásnak, a tengerparon való lebzselésnek és a gondtalan, problémák nélküli életnek. Valahogy azon a helyen minden sokkal, de sokkal egyszerűbb volt, és nem akartam ismét visszatérni a megszokott életemhez. A megszokott és bonyolult életemhez.

Végül is egyszer mindennek vége szakad, így teljes mértékben beletörődtem abba, hogy itt kell hagynunk azt a helyet, ahol megtörtént a legfontosabb dolog az életemben. Azt hiszem ezt nem kell ragoznom, szerintem mindenki tudja mire gondolok.

Mindvégig tudtam, hogy egyszer vissza kellesz mennünk, és folytatnunk kellesz azt, amit félbehagytunk, de azzal nyugtattam magam, hogy hiába haggyuk el azt a helyet, a varázslat, ami ott ért minket, hazáig fog követni minket. Ezt úgy értem, hogy reméltem, Samuellel még akkor is együtt leszünk, amikor hazaérünk.

Persze, mint mindig, most is nagyon sokat rágódtam ezen a témán, és egyre több kételyem volt velünk kapcsolatban. Mármint izgultam amiatt, hogy hogyan fogják fogadni az iskolában. Vajon Samuel fel fog merni vállalni engem? Egyáltalán fogunk együtt mutatkozni vagy csak titokban leszünk majd együtt?

Nem tudtam. Egyik kérdésre sem tudtam a választ, és ez idegesített. Samuelnek persze nem mertem felhozni a témát, mert nem akartam megint az agyára menni. Épp eleget kellett nyugtatgatnia az elmúlt napokban a testvérem miatt, nem akartam egy új témával elóhuzakodni előtte.

Apropó Mike. Nos, nem hinném, hogy megbocsájtott, sőt, még mindig haragszik ránk, de legalább már visszajött a barátnőjétől. Persze, egész végig tudtam, hogy úgy is vissza fog jönni, mert nem maradhat csak így itt élete végéig (egyébként nem is hagytuk volna itt őt). És vissza is jött. Ha minden igaz anyával és apával megbeszélte a dolgot, de velünk nem volt hajlandó beszélni, amin egy ideig megpróbáltam változtatni, de amilyen makacs természete van, feladtam.

Persze adott nekem szülinapi ajándékot, ugyanis a két ünnep között van a születésnapom, de természetesen az ajándékátadást nem személyesen tette meg, hanem anyával küldette át az ajándékomat. Nem voltam emiatt ideges rá, hisz az is nagy előrelépés, hogy egyáltalán adott, ez esetben küldött ajándékot.

Amint leparkoltunk a házunk előtt, kiszálltam az autóból, és a csomagtartóhoz sétálva nagy nehezen kivettem a telepakolt bőröndömet. Sosem tudtam felfogni, hogy a kirándulások után miért nehezebb a bőröndöm mint előtte. Hiszen ugyanazt viszem haza, amit oda is vittem. Ugyanazok a ruhák vannak a bőröndömbe tuszkolva.

Mivel a kocsit Samuel apukája vezette, így ők még pár utcával többet fognak utazni. Miután már Mike is besétált a házunkba, én megálltam a küszöbnél, és vártam. Hogy mire vártam az nehéz megmondani, pontosan én sem tudom, hogy mire számítottam, de titkon abban bíztam, hogy Samuel kiszáll a kocsiból, idesétál hozzám, megcsókol, és közli velem, hogy holnap felhív vagy tudom is én! De nem történt semmi. Pedig ránéztem Samuelre, azonban ő csak egy pillanatra tartotta a szemkontaktust kettőnk között, s szinte azonnal megszakította azzal, hogy elkapta a tekintetét rólam.

Nem kicsit furcsálltam ezt a fajta viselkedését, de aztán elkönyveltem annak, hogy fáradt vagy csak egyszerűen most nincs kedve kiszállni az autóból. Tudom, talán ezek a legbénább kifogások, de szerintem természetes emberi reakció, hogy azt az embert, akit szeretek, megvédem, még ha a másik nem is érdemli meg azt a bizonyos védelmet.

Mégis mit kellett volna tennem? Oda kellett volna mennem hozzá, és ki kellett volna rángatnom a kocsiból, hogy normálisan elköszönhessünk egymástól úgy, mint a normális párok? Egyszerűen nekem ez nem megy. Ilyenkor nem tudok mit tenni, csak leblokkolok vagy úgy teszek, mintha meg sem történt volna, csak, hogy ne jöjjön még egy probléma az életemben. Elismerem, ezt a gyáva emberek teszik. Elismerem, én is egy gyáva ember vagyok.