Jane Doe - Ki vagyok én? [SPN] ✓ !ÁTÍRÁS ALATT!

| 1. | *

Mi történt? Miféle hely ez?

Talán meghaltam?

Nem látok semmi fényt, valószínűleg halott vagyok. Vagy csak a szememet nem tudom kinyitni? Nem tudok felkelni, sem pedig megmozdulni – mintha ólomsúllyal húznák le minden tagomat.

Mi a fene folyik itt? Mi történik velem?

Pár nappal ezelőtt...

Dean szemszögéből

Én, Sam, egy elcseszett vadászat, sok civil áldozat. Ez már csak a mi fajtánk!

A dühöm felülkerekedett az ártatlanok vérét látva felébresztett bűntudatomon, és tehetetlenül felsóhajtottam: ez a nap már csak rosszabb lehet. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy már vagy két napja talpon voltam, mert a rohadék boszorkány után kajtattunk, akit nem kaptunk el és nyom nélkül el is tűnt...De inkább hagytam a picsába az egészet, Sammy majdnem otthagyta a fogát.

Csak Baby, én, és az öcskös meg az országút – haza tartottunk, vissza a bunkerbe. Alig vártam már, hogy beüljek egy forró zuhanyra és holnap kilencig ki se mozduljak az ágyamból. Fél tizenegy múlt kicsivel, a telihold fénye tökéletes megvilágításba vonta a környéket, de ez sem tudott javítani a kedvemen. Mindketten fáradtak voltunk, sérültek, elegünk volt nemcsak a világból, de már egymás képéből is. Sam egy pár percet aludt is, de nem sokkal később fel is riadt: rajta sokkal rosszabbul jöttek ki a sikertelen vadászataink. Nem volt újdonság az álmatlanság, ami mindkettőnket gyötörte, de mostanság mintha érezné, hogy valami nincsen rendben, és ez engem is nyugtalanná tett.

Ha mindez természetesen nem lett volna elég, a másik szálka a seggünkben pedig Cas volt. Nem, nem arról volt szó, hogy követett volna minket, mint valami hűséges pincsi, épp ellenkezőleg. Napok óta még csak életjelet sem adott magáról, márpedig, ha elveszítjük az egyetlen ütőképes kártyánkat is, akkor nagy lesz a szar. Konkrétan a fejünk búbja sem fog kilátszódni, hogy őszinte legyek. Nem mintha ez akkora újdonság lett volna amúgy.

A motor egyenletesen dorombolt, az út sima volt és kihalt, én pedig hulla fáradt voltam, de a világért sem mondtam volna meg Sammy-nek. Ha jól láttam, épp valami cikket olvasgatott a telefonján.

– Egy újabb ügy? – kérdeztem rá, fél szemmel felé pillantva.

– Lehetséges – felelte fel sem nézve. Mielőtt még teljesen belelovalta volna magát, le kellett állítanom.

– Ezzel is épphogy végeztünk! – morrantam fel, és nagy önuralomra volt szükségem, hogy ne hajítsam ki az ablakon a telefonját és kezdjek el kiabálni. – Adj már egy kis időt! És ha már itt tartunk, neked is pihenned kéne.

– Nekem semmi bajom, Dean – sóhajtotta türelmetlenül, továbbra is a sorokon tartva a szemét.

– Aha, látom – jegyeztem meg, és felé fordítottam a fejem. – Tudod, ez a baj velünk. Sosem tudjuk, hogy mikor legyen elég – erre már Sam is rám nézett, de azonnal az út felé kapta a fejét.

– Dean, vigyázz! – kiáltotta el magát, én pedig ahogy kinéztem a szélvédőn, tövig tapostam a fékpedált.

Huppant egyet a kocsi, kicsit ki is csúszott a far, de a motor ugyanúgy járt tovább. Kifújtam a levegőt, amit nem is tudtam, hogy eddig bent tartottam, és összenéztem az öcsémmel. A szeméből sütött az aggodalom, némi pánik, és rengeteg kérdés, aminek még csak a felét sem akartam hallani. Basszus, remélem, hogy rosszul láttam.