Jane Doe - Ki vagyok én? [SPN] ✓ !ÁTÍRÁS ALATT!

| 14. | *

A Metatronnal való találkozásom után reméltem, hogy legalább kicsit alább hagynak a rémálmaim, de nagyot kellett ebben csalódnom. Ötletem sem volt, mivel állíthatnám le ezeket, ahogyan a fiúk sem. Sam folyton fáradt volt, gyakran egy-egy ősrégi könyv felett bealudva találtam rá, míg Dean minden eltelt nappal ingerültebbé vált. Nem telt bele sok időbe, mire kitapasztaltuk, hogy az egyetlen dolog, ami valamelyest képes befolyással lenni az álmaimra, az maga Dean volt.

Minden este mellette aludtam el, leginkább egy közös filmezés után. Igazán szerette a horror klasszikusokat – mintha nem lett volna épp elég horror a saját életében. Olykor az öccse is csatlakozott hozzánk, de Castiellel, az angyallal szinte nem is találkoztam a legutóbbi eset óta. Igazán bántam, szívesen beszélgettem volna egy valódi angyallal.

Mikor ismét felkeltem, Dean már nem volt mellettem, ami elég furcsa volt: rendszerint én keltem hamarabb nála. Abban a reményben kanalaztam ki magamat a paplan alól, hogy a konyhában már egy adag kávé fog várni: jelenleg azzal is beértem volna, ha már nincs a kedvenc teámból. Elfelejtettem szólni Samnek a legutóbbi bevásárló körútjánál, hogy hozzon nekem, és kétlem, hogy bármelyiküknek feltűnt volna a teafilterek hiánya.

Csalódottan pillantottam vissza a kihűlt helyére a küszöbön állva, és tovább indultam a vállamra terített pléddel. A bunker most sokkal hidegebbnek tűnt valamilyen oknál fogva, de abban a reményben indultam körbejárni a szokásos helyeket, és valamelyik srácot megkérjem, hogy beizzítsa a fűtést.

Csalódottan vettem tudomásul, hogy a konyhában még csak halvány nyoma sem volt annak, hogy rajtam kívül más is élt volna itt. Előnye is volt annak, mikor kevés cucca volt a srácoknak, bár így csak még inkább magányosnak éreztem magamat, mikor nem voltak itt. Nem hittem volna, hogy a csend ilyen hangos tud lenni.

Tovább vándoroltam a könyvtár felé. A homokomat ráncolva néztem végig az elém táruló üres könyvtáron, ahol még csak egy ott felejtett papír sem volt elől hagyva. Ez nagyon nem vall rájuk.

Zavart a hirtelen eltűnésük és a nyomtalanság, és bár magamnak sem akartam beismerni, de a leginkább az zavart, hogy Dean még csak egy szóval sem említette, hogy reggel nem lesznek itt. A fejemet oldalra billentve bekukkantottam a könyvespolcok mögé is, bár elég szánalmasnak éreztem magamat, amiért úgy kutatok a fivérek után ott, mint egy egérért, így hamar abba is hagytam, és az orromat bosszúsan ráncolva sarkon fordultam, hogy a bunker többi részét is bejárjam.

Visszamentem Dean szobájába a telefonomért, és a készülékkel a kezemben mászkáltam a bunker folyosóin, ekkor leginkább már csak unaloműzés céljából. Ha a fivérek itt lettek volna, már régen szembejött volna velem az egyik, hogy én mégis mit keresek errefelé. Az unalom nagy úr; eddig sem időm, sem kedvem nem volt, hogy bebarangoljam a helyet, ahol éltem, de erre épp itt volt az idő. Olyan helyekre is eljutottam, aminek a létezéséről még csak nem is tudtam. Órákat töltöttem el a bunkerrel való ismerkedésemmel, míg nem már beleuntam az egészbe, és a sajgó lábaimnak kegyelmezve levágódtam az egyik polc takarásában lévő fotelbe, és nagyot sóhajtottam. Meg sem mertem nézni a telefonomon lévő lépésszámláló vajon mennyit számolt.

A térdeimet felhúztam a mellkasomhoz, és az államat a térdemre támasztva oldottam fel a képernyőmet. Se egy nem fogadott hívás, még csak egy új üzenet sem várt ott. Megnyitottam a névjegyzékeket, és egyetlen görgetéssel a híváslistám végére értem: mindössze a fivérek és Castiel száma volt elmentve. Jobb ötlet híján rányomtam Dean számára, és a fülemhez emelve a készüléket hallgattam, ahogy kicseng. Magamban folyamatosan számoltam az eltelt másodperceket, míg a hangpostájára nem kapcsolt. Meg sem vártam, hogy végig mondja az utasításait, kinyomtam a telefont, és csalódottan néztem le a telefonomra. Ezek után megpróbáltam Samet elérni, de épp annyit eredményt értem el vele, mint a bátyjával.