Jane Doe - Ki vagyok én? [SPN] ✓ !ÁTÍRÁS ALATT!

| 2. 9. |

Borzalmasan aggódtam érte. De hogy miért is? Három szoba választ el tőle, és amikor még legutóbb láttam, alig állt a saját lábán is. Én segítettem be a szobájába, de kiküldött onnan azzal az utasítással, hogy ne pánokoljak, és még véletlenül se szóljak senkinek.

Ez több mint fél órája történt. A seb, ami az oldalán tátongott elég csúnyán eresztette magából a sötét vérét, de nem fogadott el több segítséget. Győzködtem a kocsiban is hogy hadd vigyem kórházba, vagy legalább a mentősöket megvárhattuk volna a lányokkal, de hajthatatlan volt. Szemétség volt ott hagyni a lányokat egyedül egy telefonnal, de kénytelenek voltunk indulni, hogyha nem akartuk hogy az elvérezzen. Ami most sem teljesen kizárt.

Volt ott egy lány, akinek a húgán maradt Sam inge. Nem emlékszem a nevére, de talán nem is említette. Ő volt az, aki mindent megpróbált tenni Sam-ért, ami csak tőle telt. Bekötötte, valamennyire lehűtötte, de nem volt nála eszköz, amivel össze tudta volna ölteni vagy sterilizálni. Azt mondta hogy elintézi... De mégis hogyan? Tényleg mély sebről beszélünk, és hogyha én kaptam volna azt a szúrást, szerintem én ott is maradok. Fele útnál már átadta nekem a kormányt, miszerint el fog ájulni a vérveszteségtől, de én csak vezessek tovább a motelig.

Akkor pánikoltam be igazán, amikor erre tényleg sor került. Alig két percig volt ájult, de akkor is rendesen rám hozta a frászt. De most, hogy bevettem egy pár bogyó altatót, azt reméltem hogy majd kialszom magam és minden rendben lesz.

Belöktem a nehéz vasrácsos kaput, és összedörzsölve a tenyeremet siettem fel a lépcsőn az első emeletre. Sietős, ámde annál halkabb léptekkel közelítettem meg az egyik ajtót, és amikor benyitottam, megkönnyebbülten fellélegeztem. Az otthon érzése költözött a szívembe, amikor pedig meghallottam a fürdőben csobogni a vizet, egy mosoly kúszott az arcomra.

- Jess, megjöttem! - dobtam le a vállamról a nehéz táskát, ami tompa puffanással ért földet.

Fáradtan túrtam a hajamba, majd hanyatt dőltem a franciaágyon, ami szembe volt a résnyire nyitott fürdővel. Csak hallgattam az egyenletesen morajló zuhany hangját, amint a zuhanyrózsából kitóduló forró vizet elnyeli a lefolyó. Egy mélyről fakadt sóhaj után két kezemet összekulcsolva a tarkóm alá tettem, ezzel megtámasztva a fejemet. Mélyet szippantottam a szobában keringő rózsás, kellemes illatból, ami valami különös módon egyszerre nyugtatta és pezsgette a vért az ereimben. Vártam valakire – az illetőre a zuhany alatt. 

De valami nedves csöppent a homlokomra. Összeráncoltam a szemöldököm, de semmi nagyobb jelentőséget nem tulajdonítottam neki. 'Biztosan csak fáradt vagyok, ennyi az egész... Csak a képzeletem játszik velem.' – gondoltam magamban, és oldalrább döntöttem a fejemet pár fokkal. De újra landolt a bőrömön az a bizonyos csepp, de most nagyobb dózisban – és most valami mást is megéreztem.

Felnyitottam szemeimet, ami pedig elém tárult, sosem fogom tudni elfeledni. Riadalom, félelem... Pánikba estem. Szavakba nem fogható, amit akkor éreztem amikor a lány nevét kiáltottam. Szőke haja a plafonon terült el, kék hálóingét vér áztatta – az csöpögött az imént énrám. Mindvégig itt volt fölöttem, én pedig észre sem vettem... De a sokk teljesen eluralkodott rajtam. Segíteni akartam neki, a karomba zárni, bármi... És abban a pillanatban lángra lobbant az egész szoba. Csak töredékekre emlékszem, de mintha valaki kirángatott volna. Azonban én csak a lányt néztem, akit lassan, de biztosan elemésztenek a forró, pusztító lángok, és soha többet nem ölelhetem magamhoz. Soha többet nem fogom érezni a rózsa aromájú tusfürdőjét azzal az enyhe vanília beütéssel...

Negyed órán át zogoktam az ágyam szélén ülve ez után az álmom után. Szerettem volna elfelejteni, de akárhányszor lehunytam a szememet, csak a szőke lány üveges tekintetével találtam szembe magam, ahogyan a háta mögül előtötő lángok martalékába veszik. Jessica... Így hívták. Az a bánat, amit akkor éreztem, az a mérhetetlen űr pedig még mindig ott tátongott a mellkasomban, csak úgy mint a fojtó, szorító érzés a torkomban. A füst és rózsás-vaníliás tusfürdőt még mindig érzem az orromban, elraktározva az adatot mindörökre. Nem akartam ezt... De egyáltalán miért történik ez velem? Miért én? Miért nem lehetne normális életem? Miért nem tudok lángoló nők nélkül álmodni?

De mondok neked egy óriási leckét, amit már ideje lett volna megtanulnom – mégsem így lett. Sose aludj vissza egy borzalmas rémálmod után, mert annál már csak rosszabb lehet. Tényleg ennyi a szabály, de ez aztán aranyba öntött szabály. Több mint egy órámba telt, mire újra felemésztett egy újabb rémálmom, de örök nyomot hagyott maga után. Amire sosem akarok emlékezni, csak úgy mint az ez előttiekre.

Sötét van. Hideg van. Fáradt vagyok. Fel akarom adni, de meghallom egy ember hangját, amitől felszökik a pulzusom. 'Eljött értem... Megtalált.' És felcsillant bennem az oly' rég elvesztett remény szikrája; a tudat, miszerint túl fogom élni. Ki fogok jutni innen, és semmi sem állíthat már meg. Győzni fogunk, és végre, a jók kerekedhetnek fölül a tömény rosszon. 'Apa büszke lenne rám.'

Már látom a két alakot, akik felém közelítenek. Mögülük lámpák világítanak, amik láttán röviden elmosolyodom. Fáradt, de őszinte mosoly volt. ' Tényleg itt van...' De egyszerre és mindenkorra minden jónak vége szakadt. Hallottam, ahogy trappol mögöttem valaki a bokáig érő sárban, de mire már észbe kaptam, semmit sem tehettem. Ketté akart szakítani, azt hittem hogy tényleg meghasad a gerincem... Aztán már nem éreztem semmit. Mintha a földre estem volna, de a fölöttem lévő csillagos ég teljesen kábulatba ejtett. ' Nem akarok meghalni...' – villant át a gondolat az agyamon, de nem tudtam megmozdulni. Egy férfi vetődött elém, magához rántva élettelen testemet. Csak néztem rá, láttam ahogy a könnyek a szemében utat törnek, ahogyan azt is, hogy az önuralom miatti erölködés miatt megfeszülnek a nyakán az izmok... Éreztem, ahogy az arcomra teszi a kezét, de azt már nem, amikor a hátamat fogta. A lábaimról már teljesen megfeledkeztem. Szerettem volna magamhoz szorítani, bocsánatért esedezni amiért így kell látnom... De a nyelvemet sem tudtam megmozdítani. Egy erőtlen nyögésre telte – se többre, se kevesebbre, de én is alig fogtam fel. ' Sajnálom Dean... Minden hiába volt. ' De mielőtt még végleg a szeretett ember vállára ernyesztettem volna amúgy is mozdíthatatlan testemet, hallottam ahogy magához szorítva a nevemet üvölti. 'Remélem minél később találkozunk, Dean...'

<<<

Nagy zaklatottságomban arról is megfeledkeztem hogy hány óra van. Nem érdekelt. Mellette akartam lenni. Csak annyi vágyam volt, hogy valaki átöleljen. Vagy én öleljek át valamit. Bárkit. Sam-et akartam. Minden porcikám utána kiáltott, üvöltött, hogy keressem meg. Majd' megőrültem, amíg azt a pár tíz méter távolságot megtettem, de úgy éreztem hogy egy fényévre van tőlem. Nem is fáradtam azzal hogy esetleg kopogjak az ajtaján – Szükségem van rá.

Valami csoda folytán pedig nyitva volt az ajtó. Belül volt a kulcs a zárban, de nem zárta rá. Mögülem a Hold gyér fénye világított be a szobába, épp csak a sziluettjét láttam egyes tárgyaknak, de azt is csak korlátolt látótávolságig. Mellette kell lennem.

Az ablakon keresztül is érkezett valamennyi fény, ami a meztelen hátát világította meg. Félig az oldalán, félig a hasán feküdt, egyik karjával maga előtt támaszkodva, a másikkal a párnáját gyűrte a feje alá. Át akarom ölelni.

Szipogva közelítettem meg az ágyát, és nem törődve vele hogy mennyi kellemetlenséget okozok most neki, a hátához feküdtem. Karommal a derekát öleltem át, mire csak halkan felszisszent álmában. Az a fránya seb... Feljebb csúsztattam hát rajta a kezem, a tenyerem pedig a hasán állapodott meg. De valami akkor sem hagyott nyugodni, hiába árasztott magából kellemes, megnyugtató melegséget. Meg kell néznem, bármennyire is félek tőle...

Remegő kezemet a hátára vezettem és kitapintva gerince vonalát, egészen a dereka közepéig húztam az ujjbegyeimet. Szinte nem is láttam, de éreztem. Éreztem a rücskös, majdcsak teljesen a bőrébe simuló heg körvonalait. Felszakadt belőlem a halk zokogás, de inkább csak közelebb bújtam hozzá, szorosan átölelve úgy, hogy az ne fájjon neki. Az arcomat a vállának támasztottam, és ahogy levegőt vettem, megéreztem a szappan illatát a bőrén. Próbáltam csillapítani testem remegését, de kevesebb sikerrel jött össze mint valami virágos rétről álmodni.

Amikor pedig már percek óta sírtam a vállába, egy meleg érintést éreztem a kezemen, ami végül az ujjaimra kulcsolódott, lehúzva maga elé a tenyeremet a matracra. Lágy csókkal hintettem be a csupasz vállát, hogy éreztessem vele mennyire sajnálom amiért ilyen állapotban sem hagyom pihenni, de csak egy mély sóhaj kíséretében kényelmesebben helyezkedett a matracon, hagyva, hogy a mindig támadásra kész izmai végre pihenjenek. Én pedig aznap éjjel, legelőször álmodtam valami gyönyörűet.