Jane Doe - Ki vagyok én? [SPN] ✓ !ÁTÍRÁS ALATT!

| 2. 13. |

A fürdőben törölgettem a vizes hajamat, miközben a tükörben az arcomat néztem. Amikor idefele jöttünk, megálltunk tankolni, és a benzinkutas srác próbált... Flörtölni velem, de ekkor jött Sam, és kimentett a kínos helyzetből, amikor a nevemet próbálta megtudni.

Aztán odalent a portás nyögte be, hogy gyönyörűnek talál... Samnek több sem kellett, máris menni akart, csak akkor még nem értettem, hogy miért – meg igazából még most sem. Kizárt dolog, hogy féltékeny legyen, meg ugyan mire? Olyan pasi, akiért kapva kapna az összes nő hogyha hagyná, mégis azt láttam, hogy előszeretettel lök el magától mindenkit.

Miután pedig minden létező ember mellől elmart – persze nem direkt –, kiharcoltam magamnak egy három csillagos hotelt, ahol letáborozhatunk. Élveztem ezt a luxust, amit amúgy a penészette motelekben nem kaphattunk meg, Sam pedig... Hiába szóltam neki, hogy nem akarom meglátni ahogy vadászik, talán csak a szokás hatalma, de amikor bementem a fürdőbe, épp a laptopját nyitotta fel – és nagyon ajánlom, hogy mire kimegyek innen, aludjon.

Rendes volt tőle, hogy tényleg az első szavamra ugrott, csak azért, hogy eleget tegyen az én igényeimnek. A kocsiban tudtam aludni egy órát, de igazából még most sem vagyok fáradt, ellentétben vele. Becsülöm a kitartásáért, szerintem egy emberben sincs ennyi akaraterő, de néha igazán idegölő és nevetséges, ahogy a végkimerültségig hajszolja magát. Három állapota van;

Egy, a fitt, kalandra kész pasi, aki a csillagokat is lehozná az égről, csak hogy másoknak a gondjait eltüntesse a föld színéről.

Kettő, a reményteli, mégis inkább világ elől menekülő srác, aki a könyvekbe temetkezik, mintsem kibeszélje magából a dolgokat amik a szívét nyomják.

Három, a hulla fáradt, ájulás szélén keringő férfi, akinek csak a munkája és az ital maradt.

És igen, már mindhármat láttam – az utóbbit pedig soha többé nem akarom. Szemtanúja lenni, hogy összeomlik, hogy saját magát pusztítja... Néha csak szeretném neki elmondani, hogy mennyire hálás vagyok. Hálás vagyok, amiért nem hagy magamra, vagy hogy tovább próbálkozik, hiába nyálazott már át minden könyvet kétszer abban a könyvtárban. Beszéltem JJ-jel is azóta, mióta elindultunk: azt mondta, nála sem volt ez másképp, de akkor legalább tudta, hogy mikor elég. Akkoriban ott volt Dean, aki visszafogta, hogyha túl messzire ment, most viszont egyedül kell megbirkóznia ezzel – legalább is ezt hiszi.

Az ajtókeretnek dőlve néztem az asztalra hanyatló testét, ami arra engedett következtetni, hogy tényleg fáradt volt. De az örök rejtély marad, hogy miért nem az ágyat választotta – két embernek is bőven elég, vörös takaróval, sötét mahagóni ágykerettel, még a padló is sötét lakkal lett lefedve, amit a fehér szőnyegek és a barnás bútorok elég jól ellensúlyoznak.

Közelebb léptem hozzá, és az egyik székre ledobva a kezemből a törülközőt a hátára simítottam a tenyerem. Sokkal másabb látni, mint érezni azt, ahogy egy másik ember lélegzik. A hátát simogattam, hátha arra felébred – és milyen igazam is lett. Dörmögött valamit, aztán ahogy oldalra fordította a fejét hogy rám nézett, elakadt a lélegzete. Nem vesződtem azzal hogy felöltözzek, még mindig csak egy törülköző takarta a testem amit magam köré tekertem, és lehet hogy a fáradság teszi, de a szeme mintha sötétebben csillant volna, és volt benne valami, amit eddig még nem láttam.

- Minden rendben? - nézett fel végre a szemembe, de csak az ágy felé biccentettem, belőle pedig egy gondterhelt sóhaj szakadt fel. - Aludj nyugodtan, nekem még el kell intéznem valamit, és...

Szerettem volna, hogyha nem szólal meg többet. De komolyan. Mindig mindenből kimagyarázza magát, és abból is kezd elegem lenni, hogy mindig az én igényeimet lesi. Persze, aranyos meg minden, de ebből elég volt.
Az asztalon fekvő kezét összekulcsoltam az enyémmel, és felhúztam a székből.

- Szükség van erre? - szaladt fel az egyik szemöldöke, én meg csak bólintottam. Ha tudnék beszélni, valószínűleg akkor is így válaszoltam volna.

Szerettem fogni a kezét. Kellemes érintés, amit sosem szeretnék elfeledni, de ezt soha nem akartam a tudtára adni. Nem akartam és nem is akarom magamhoz láncolni, bármennyire is szeretném azt, hogy velem maradjon. Tudom, hogy amint kiderül ki vagyok, nem fog semmi sem hozzá kötni, és többet már nem lesz indokom vele maradni. Utamra bocsájt, ő pedig továbbra is vadászni fog, embereket menteni – továbbra is hőst fog játszani. Néha úgy keltem, hogy tudtam, hova tartozom, csak nem mertem kimondani – még csak gondolatban sem. Szeretném tagadni, de olyan sok energiát vesz ez igénybe, hogy egy idő után nem kétség, bele fogok ebbe halni.

A vihar a lelkemben pedig egyre csak erősödött, ahogy hanyatt dőlt az ágyon, és fáradt sóhaj hagyta el a száját. A lába lelógott a földre, ahogy pedig maga fölé nyúlt a lámpa kapcsolójáért, a pólója is feljebb csúszott a hasán, sajna csak az övcsatját láttatva... Én egyszál törülközőben parádézok, és telhetetlen vagyok, csak mert...

- Biztos, hogy minden rendben van? - pillantott fel rám. Mindig szerettem a szemét, sosem titkolt előlem semmiféle érzelmet.

Muszáj volt megérintenem, csak utoljára... Mert holnap, amikor felkel, már nem lesz több gondja rám. Könnyebb lesz mindkettőnknek megbirkózni ezzel – épp elég gondja van, és én vagyok az, akit le tud passzolni. Ő ezt nem tenné meg, de győzni sem fogja ezt az egészet idegekkel, így rajtam a sor, hogy most én segítsek rajta. Hogy tegyek neki egy szívességet.

A homlokára hintettem egy óvatos csókot, épp a szemöldöke fölé, és próbáltam figyelmen kívül hagyni az általam generált kínos helyzetet, amit csak nyáltól csöpögő romantikus filmek végén szokás látni, amikor a két főhős elbúcsúzik egymástól, és mindenki lendületből köpködi a képernyőt amiért egymást kínozzák, és... Csak szerettem volna egy utolsó szép pillanatot vele, ami szerintem nem túl nagy kérés. Mégis, amikor felegyenesedtem és ránéztem, bele sajdult a szívem a látványába. Azok a jól ismert kiskutya szemek, amivel az ember lelkét ki tudná nézni a testéből, most újra az én tekintettem találkozott.

- Miért? - kérdezte megrökönyödve, a szemeiben pedig láttam, hogy rájött a dolgok nyitjára.

A fejemet rázva léptem odébb, mire felült és a kezem után kapott. Szavak nélkül is megért, mindig megértett. Most mégis azt kívántam, bárcsak hagyna elmenni, hogy bárcsak vak lenne, mint én...

- Kérlek... - húzott magához közelebb, de a vállánál fogva tartottam magamat távol tőle.

Szerettem volna erős lenni, kitartani amellett, amit eldöntöttem, vagy csak inkább az Ő javát nézni és cselekedni, de nem ment. A csuklómat szorította, a tekintete sem hagyott elmenni, és éreztem, hogy most olyan falat szakítottam át, amit nem kellett volna. Olvastam már romantikus regényeket, amikben a főhősnő eszét veszti a pasitól, és kiesik az idő, minden hirtelen, mégis lassítva történik, és belevesznek a pillanat varázsába, meg a forró érintések, és hasonló tündérmesébe illő dolgok... Mire pedig észbe kaptam volna, én is ebben voltam – nem emlékszem hogyan kerültem az ölébe, arra sem, hogy hogyan került a tenyere az arcomra, arra meg főleg nem, hogy mikor és melyikünk mélyítette el ennyire azt a nyavajás csókot, és istenem, de még milyen csók volt! Az összes közhely igaznak bizonyult a bizsergető, felkavaró érintésektől kezdve a hamvasztó csókokig, és amit eddig visszafojtottam magamban, végre szabadon engedhettem – és ezzel ő is így volt. Éreztem a vágyát, a mélyre temetett dühét, a kétségeit, mindent, ami Ő. Fel akartam tépni az összes láncot ami visszafogja, és ha már lehetőségem nyílt rá, meg is akartam tenni.

Ezerszer jobb érzés volt a tincseibe fűzni az ujjaimat, mint ahogy azt már egy párszor elképzeltem. A mohóságától én is felbátorodtam, vonzónak éreztem magamat, és annyira jól esett hogy végre felszabadult – vagy leginkább arra hajazó – viselkedést sikerült kiprodukálni belőle, és annyira vágytam már rá... Akartam. Szükségem volt rá, az állandó feszültsége levezetéséről már nem is beszélve, és magamnak is be kellett ismernem, hogy régebb óta keresem az újabb és újabb kibúvókat az elől, hogy én és ő... Mégis, minden mozdulata megérte a várakozást. Gyötrelmes a kiéhezettsége, és amint kicsúszott a száján, hogy négy hónapja nem volt nővel, megtisztelve éreztem magamat – az meg mellékes, hogy ő volt az első férfi, akivel együtt lehettem, de eszembe sem jutott, hogy ezt mással éljem át.