Jane Doe - Ki vagyok én? [SPN] ✓ !ÁTÍRÁS ALATT!

| 9. | *

A könyvtárban ücsörögtünk, mint akiknek jobb dolga sincs a világon – valószínűleg mert nem is volt. Sam is megérkezett köreinkbe, de a feszült csenden nem változtatott semmit a jelenléte. Dean továbbra is értetlenül fixírozott az asztal másik oldalól, én karba tett kézzel bámultam mindenhová csak rá nem, az öccse pedig értetlenül állt az egész káosz közepén. Csodás lehetett így hazajönnie!

– Oké – kezdett bele Sam, ezzel elsőként megtörve a hosszú percek óta beállt csendet, és felült az asztal szélére, ahol mi is ültünk. Ha nem rólam lett volna szó, tuti jót röhögtem volna ezen a pocsék helyzeten. – Ki akarja kezdeni?

Akárcsak a párterápián... Az ujjaimmal masszírozni kezdtem a halántékomat: mióta magamhoz tértem, borzalmasan fájt a fejem, de nem voltam hajlandó elfogadni semmilyen segítséget a két fiútól. Deantől azóta is tartottam a két méter távolságot, az öccsére pedig hivatalosan is pipa voltam.

– Nemár, Sammy! – morrant fel a másik fél. – Ezen nincs mit megbeszélni.

Egyetértettem vele, de ezt a világért sem akartam hangosan beismerni. Sam eleresztett egy ingerült sóhajt, és felém fordította a fejét. A szeme alatti karikák nem sejtettek túl jót, és a szokásosnál is nyúzottabbnak tűnt az arca. Ha éppen nem haragudtam volna rá, sajnáltam is volna érte.

– JJ? – vonta fel a szemöldökét várakozóan. Tőlem aztán várhatja a választ!

Viszonoztam Sam pillantását, felszegtem az államat, és az egyik szemöldökömet felvonva vártam, hogy végre utunkra engedjen minket. Valahogy nagyon nem akarta elengedni a dolgot, hogy épp ránézni sem bírok a bátyjára. Ki hitte volna, hogy alig három óra alatt így tönkre vágják az ember bizalmát.

– Ugyan már! – dőlt előrébb Dean az asztalra támaszkodva. A hangjából kiérződött az ingerültség: pontosan úgy, ahogy a megismerkedésünk elején. Egyszerre maradt ugyan olyan, és változott meg totálisan a szememben. – Mi ütött be nálad?

A tekintetem felé villant, és egyenesen a szemébe néztem. Az egykoron mondhatni barátságos zöld szemek millió fel nem tett kérdést tükröztek, és az összeszorított állkapcsát elnézve több rejtőzött a felszín alatt, mint azt gondoltam volna. Tartottam fele a szemkontaktust, és minél tovább néztem a szemébe, úgy éreztem egyre szaporábban verni a szívemet, de nem én akartam lenni az, aki elsőként elkapja a tekintetét.

– Mert ismerlek – szólaltam meg, hosszú idő óta először. A hangom rideg volt, aminek hallatán Sam meglepetten pislogott párat, majd a bátyjára nézett. Váltottak egy rövid pillantást egymással, majd újra visszanézett rám.

– Ismersz? – kérdezett vissza Dean. Látom tényleg nem érti. – Akkor mondd meg, ki vagyok?

– Egy gyilkos – feleltem hezitálás nélkül, egyenesen a szemébe nézve.

A szemében villant valami; valami olyan, amit eddig még sosem láttam. Az ajkait vékony vonallá préselte, hogy hátradőlt a székében. Az állkapcsát olyan szorosan zárta össze, hogy az oldalról egészen láttam az állában ugráló izmot. Talán csak nem fájó pontra tapintottam?

– Srácok! – emelte meg a hangját Sam, majd újból rám nézett némi fészkelődés után. Egyértelműen kellemetlen volt mindenkinek ez a beszélgetés, nem értettem, miért vagyunk még itt. – Honnan veszed, hogy a bátyám gyilkos?

– Tudom – javítottam ki. Ha elmondtam volna, valószínűleg kitosznak az útpadkára, vagy hozzácsapnak a következő erre felé járó vándorcirkuszhoz. Talán elegem volt belőlük és csak egy saját szobát akartam egy kulccsal, de nem akartam egyedül lenni a vakvilágban. Még nem.