Jane Doe - Ki vagyok én? [SPN] ✓ !ÁTÍRÁS ALATT!

| 12. | *

Ahogy felnyitottam a szememet, a sötét plafonnal néztem szembe először. Valami most sokkal másabb volt, mint korábban, de nem tudtam, mi változhatott hirtelen. Aztán a tegnap esti események hirtelen megrohamozták az elmémet. Az ajkam óvatos mosolyra húzódott, és vettem egy mély levegőt, amit lassan fújtam ki az orromon keresztül, kiélvezve a nyugalmat, ami épp magába kerített. Oldalra fordítottam a fejemet, hogy egy oldalán alvó Deannel nézzek szembe. Mióta csak ismerem, sosem láttam ilyen nyugodtnak, mint most.

A tekintetem elidőzött a kisimult arcán, majd tovább kalandozott a felém nyújtott karjára. A folyosóról némi fény szökött be a szobába a résnyire nyitott ajtón keresztül, így tudtam, hogy Sam már valószínűleg fent van. Felültem az ágyban és az éjjeli szekrényen heverő telefonért nyúltam, lecsekkolva Dean telefonján az időt. Hét óra tíz percet mutatott, ami szokatlanul későnek számított nálam. A homlokomat ráncolva dőltem vissza a párnák közé, azon agyalva, vajon miért nem emlékszem a legutóbbi rémálmomra, míg hosszú perceken át tartó agyalás után rájöttem: valószínűleg azért, mert most messzire elkerültek.

A remegő kezemet a számra tapasztottam, magamba fojtva a kikívánkozó örömittas sikítást. A világért sem akartam volna felkelteni Deant, az meg főleg nem hiányzott, hogy az öccse egy pisztollyal rontson be azért, mert azt hitte, a bátyja épp meg akar erőszakolni. A szemem sarkából kicsordult egy könnycsepp, és mosolyogva hagytam, hogy az arcomról a paplanra csöppenjen. Az örömkönnyeimet visszatartva fordultam szembe Deannel, és a karját felemelve csúsztam közelebb hozzá, beleolvadva az ölelésébe. Egy finom csókot nyomtam a nyakára, mire álmában szorosabban fogott körbe a derekamon áttett karja.

Csupán fél órára aludtam vissza, de mivel kivételesen is kipihenten keltem, úgy gondoltam hasznossá teszem ma magamat. Csendesen elkezdtem összeszedni pár cuccomat, és kiosontam a szobából, hogy aztán a fürdő felé vegyem az irányt.

Letusoltam és felöltöztem, megmostam az arcomat, majd felnéztem a mosdókagyló feletti tükörbe. A hajam kissé kócos volt, de természetes hullámokban omlott a vállamra. Az általános díszítőelememé vált szemem alatt megülő sötét karikák mostanra szinte eltűntek, a szemembe olyan fény költözött, amit eddig még nem láttam visszanézni a tükörből. Élettel telinek tűnt, mintha az egész arcom más lett volna: végül is volt nevem, már van miből kiindulnunk. Alig vártam, hogy elmondjam Samnek is a fejleményeket, hátha ezzel előrébb jut a keresést illetően.

Izgatottan siettem le a könyvtárba, remélve, hogy Samet ott találom. Boldog voltam a tegnap esti fejlemények miatt, több okból is. A nevem tudata mindent felül írt, de az, hogy ennyire közel kerültem Deanhez, valami egészen más érzelmeket idézett elő bennem – olyanokat, amiket eddig nem ismertem.

Beléptem a könyvtár kisebbik részébe, és örömmel konstatáltam, hogy Sam a laptopját nyomta épp ott, ahol vártam, hogy lesz. Többnyire nem is vártam tőle mást, a könyvtár szinte teljesen egybe olvadt a lényével. A lépteim zajára felkapta a fejét, és az arcomra kiülő mosoly láttán az arcára egyértelmű zavar ült ki.

– Milyen boldog vagy! – jegyezte meg egy apró mosollyal az arcán, és felém fordult ültében. – Mi történt?

– Dean – feleltem, és már csak a gondolatra is egy bugyuta vigyor ült ki az arcomra. Helyet foglaltam vele szemben, és nagyot haraptam a konyhából hozott almámba. Örök hálám Samnek, amiért gondoskodik róla, hogy sörön és fagyasztott sült krumplin legyen itt más is.

– Hogy mi? – pislogott értetlenül, és az alkarját az asztalra támasztva oldalra billentette a fejét.

Egy pillanatra abbahagytam a rágást, azon agyalva, vajon Dean valaha is el akarta mondani ezt a dolgot az öccsének, de a testvére zavart, egyben sokkolt arcát elnézve elképzelni sem tudtam, mi zajlott le éppen a fejében. Megköszörültem a torkomat, és éreztem, hogy felhevült az arcom, ám mielőtt kidumálhattam volna magamat a helyzetből, egy távoli kiáltás szakította félbe a rendkívül kínos beszélgetésünket.