Jane Doe - Ki vagyok én? [SPN] ✓ !ÁTÍRÁS ALATT!

| 2. 1. | *

Pár nappal korábban

Sam szemszögéből

Fájdalmasan felnyögtem, ahogy bedobtam a fegyveremet a csomagtartóra. A nyakamban próbáltam kimasszírozni egy görcsöt, ami a kocsiban alvástól jelent meg, és jelen is maradt az egész vadászat alatt, mintha nem lett volna így is épp elég bajom.

A nyakamból csendesen szivárgó vér befestette a kezemet is, de szinte nem volt ép bőrfelület rajtam: ahol nem fedett ruha, ott vér száradt rám, alatta meg tömérdek zúzódás lett az új barátom. Az engem körülvevő gyér erdőben pár tücsök ciripelt olyan hangosan, mintha nem lenne holnap, bár, ha úgy nézzük, alig pár perccel ezelőttig én is abban a hitben voltam, hogy nem köszönt a reggeli nap többet.

Az éjszakai hideg szél átfújt a szakadt ruhámon, és egy pillanatra lehunytam a szemem, kiélvezve, hogy még mindig élek.

Kihalásztam a nadrágom zsebéből a telefonomat, és a Hold fénye megtört a betört kijelzőn. Egy bosszús sóhajt hallattam, és a halántékomat masszírozva nyitottam meg Bruce névjegyét. Szegény srác épp a kórházban épült fel egy vámpírral való találkozása után, és miután összekaparták az út mellől a zsaruk, engem hívott, hogy intézzem el, amit ő nem tudott. A fáradtságtól és sérülésektől remegő kézzel írtam neki egy rövid üzenetet arról, hogy a meló kész van, és meg sem várva a választ, bedobtam a törött telefonomat az ülésre.

Ötletem sem volt, Dean ezt hogyan csinálta. Ami szembe jött vele, azzal végzett, vigyázott rám és önmagára is, aztán meg ha végeztünk a vadászattal, szépen visszavezetett a motelbe, mintha mi sem történt volna. És sosem panaszkodott. Mindig erősnek mutatta magát, holott láttam rajta, hogy kimerültebb, mint én.

A Bruce által rám bízott vámpírfészekből semmi sem maradt, miután felgyújtottam az egészet. A helyi tűzoltók remélhetőleg nemsoká ideérnek, és jó lett volna, ha nem kell velük találkoznom. Sehogy sem tudnám kimagyarázni a nyakamon lévő sebet, amiből egy vámpír próbált meg táplálkozni.

Néha utálom a munkámat.

Beültem a kormány mögé, és megengedtem magamnak pár perc néma másodpercet, amíg kifújom magam. Mi sem lett volna jobb, mint leheveredni hátra az ülésre és aludni egy órát, csak hogy utána felkeljek és emlékeztessem magamat, mennyire fáradt vagyok.

Elcsavartam a slusszkulcsot, és hallgattam egy pillanatig, ahogy a motor felbőg. Pusztán az ismerős hang elég volt, hogy kissé ellazuljanak az izmaim, csak hogy utána újra megfeszüljenek. A gázra taposva kikormányoztam a földútról egy viszonylag tűrhető útra, amit körbe fák vettek körbe. Ahogy egyre messzebb hajtottam a vámpírfészek maradványaitól, egyre ritkult körülöttem az elhanyagolt erdőrész, míg nem csupán pár bokor maradt az út szegélyén. A rádió halkan szólt, amit csakis azért kapcsoltam be, hogy ne aludjak be a kormány mögött, de semmi hatása nem volt.

A nyugalmamat a telefonom éles csörgése zavarta meg. A képernyővel lefelé fordított készülék felé kaptam a fejemet, és egy sóhaj kíséretében a jobb kezemmel vakon kitapogattam a telefont. Nem hiányzott, hogy a figyelmetlenségemnek hála még árokba is hajtsak.

– Mivan? – szóltam bele a telefonba anélkül, hogy megnéztem volna a hívót.

– Felkeltettelek, Sam? – kérdezte óvatosan Castiel a vonal másik végéről. A hangját hallva az arcom elé emeltem a kijelzőt, és a szemöldökömet ráncolva néztem az órára: 01.23. A fejemet rázva emeltem vissza a fülemhez, hogy válaszoljak. Mióta legutóbb beszéltem vele, nem is aludtam, ami kicsit több, mint két napja lehetett.