Jane Doe - Ki vagyok én? [SPN] ✓ !ÁTÍRÁS ALATT!

| 15. | *

Sziasztok! Tudom, hogy nagyon sokat késtem ezzel a résszel, és hogy nem is lett olyan hosszú, mint szerettem volna, de sajna csak most csapott telibe az Ihlet-Express. Vészesen közeledünk a sztori végéhez, és még egyszer elnézést kérek mindenkitől, aki esetleg várta az új részt, és csak ennyit voltam képes hozni. Igyekszem a folytatással 😘
_______

Pár napon belül újabb információval gazdagodott kis csapatunk, méghozzá Metatron jóvoltából. Furcsa volt, hogy majdnem két hét után csak úgy hirtelen előállt ezzel a teóriájával, amivel nem csak engem, de a fivéreket annál inkább meglepett. Dean persze tagadásban akart élni, Sam csak szerette volna elhinni, hogy valójában nem erről van szó, míg Castiel szúrós pillantásokat dobált Metatron felé, aki úgy közölte velünk a halálos ítéletünket, mintha a keddi időjárásról kérdeztem volna.

Én inkább csak próbáltam felemészteni a dolgokat, miszerint egy Barbatos nevű démon figyelmét is felkeltettük. Hogy mégis mivel, arra pontos választ nem kaptunk, de Metatron szerint minden lény, aminek befolyása van az apokalipszisre, megérezhette, hogy egy olyan másik élőlény tartózkodik a világban, ami már egyszer megjárta a vég idejét. Mindössze váltottam Deannel egy zavarodott pillantást, aki a fejét rázva hagyta ezt az agymenést az öccsére, és kipaterolta a bunkerből Metatront, mondván, hogy épp elég dolog van, ami migrént ad neki, nem kell még ő is ide.

Nem is érthettem volna jobban egyet vele.

Mintha nemsoká itt kopogna egy nagy, sötét esőfelhő az ajtónk előtt. De Dean már így is tiszta paranoia; eléggé takarékon pörög. Nem akartam még az én megérzéseimmel is felzaklatni, mert így is mindig velem volt elfoglalva.

***

Bizonyos cselekvéseket végezve egészen elhatalmasodott rajtam az a bizonyos deja vu érzés. Dean gyakran tett elém olyan képeket, amik rúnákat ábrázoltak, kérdezgetve, hogy vajon ismerős-e bármelyik is. Párral sikerünk volt, míg a többiről azt se tudtam elképzelni, mi volt az a zavaros elme, aki kitalálta.

Egyszer még annak a kósza gondolata is felötlött egy késő délutáni beszélgetésünkkor a srácokkal, hogy ha elmennék velük vadászni, talán több emlékem is visszatérhetne. Meglepő módon nem is Dean, hanem én tiltakoztam ez ellen. Sam ésszerűnek ható érvei után még a bátyja is hajlott volna a dologra, de ahogy csak lehet, elutasítottam. Persze hogy érdekelt, mivel is foglalkoznak, világot akartam látni: de ez elég nehezen sikerülhetett volna, ha egy szörny miatt meghalok.

Addig rendben voltam az egész vadászattal, míg tisztes távolságból csodálhattam. Lenyűgözött mind az a tudás, ami a könyvtárban volt elrejtve, és még többet akartam tudni a varázslat oldaláról a dolgoknak. Dean tudta nélkül beszéltem ezzel kapcsolatban Sammel, aki bár először meghökkent a hirtelen döntésemen, szívesen elvállalta, hogy a későbbiekben megtanít pár dologra.

Hosszú idők óta az egyetlen jó hírrel is csak Metatron tudott szolgálni, miszerint megvan Barbatos. Hogy hittünk-e neki? Egyáltalán nem. Ezért is döntött úgy Dean, hogy saját maga megy el és győződik meg az angyal igazáról.

Sam és Cas társaságában hagyott hátra, bár mindketten ellenkeztek: egyikük sem gondoltam jó ötletlen, hogy egyedül menjen. Mivel egyikük szavára sem hallgatott, én is megpróbáltam Dean lelkére hatni, de semmit nem értem el vele.

– Légy szíves, Dean – kérleltem, ahogy figyeltem, amint pár ruhát dobott a táskájába. Nem tetszett, hogy úgy gondolja, azokat majd használatba kell vennie. Ezek szerint hosszabb távollétre számolt. – Legalább Samet vidd magaddal.