Jane Doe - Ki vagyok én? [SPN] ✓ !ÁTÍRÁS ALATT!

| 2. 3. |

Fogalmam sincs, hogy mióta ücsöröghetek abban az ágyban, de már kezdtem elülni magamat, és már a "reggelimnek" se volt nagyon hatása. A telefon se nagyon foglalt már le, ezért gondolkoztam rajta hogy ráírok Cas-re, hátha vele tudok egy kicsit beszélni, de magam mellett mozgásra lettem figyelmes.

Persze az első gondolatom az volt, hogy valami éjjeli szörny támadt fel, hogy elvigyen, ezért a telefonnal oda is világítottam, de csak Sam volt az, amint az éjjeli szekrényen a telefonjáért kutatott, de amint meglátta, hogy nálam van, fáradtan hanyatlott vissza a párnájára.

- Hány óra? - dünnyögte. Akár meg is mondhattam volna neki... Már hogyha tudnék beszélni. Ezért sajna az orra elé kellett dugnom a telefont, hogy hunyorogva le tudja olvasni, már két óra is elmúlt, pont 3 perccel. - És te azóta itt ülsz? - Megvontam a vállamat.

Tekintve rá, hogy ilyen hajnali 4 körül vitt el Cas, és 5-6 órát töltöttünk el – magam sem tudom, hogy az hogyan lehetséges –, akkor igen, kb. 3-4 órácskája őrködtem mellette.

- És ruhát azt nem vett neked? - Kérdezte felém nézve, és a sötétben láttam, ahogy abban a kevés fényben ami van, megcsillant a zöld szeme. Csak megráztam a fejem. - Gondoltam...

Láttam, ahogy nyögve a hátára fordul, és kiszenvedi magát az ágya szélére. Figyeltem, ahogy az ablak felé támolyog, és hiába akartam volna neki szólni, hogy esetleg még nem kéne elhúzni azt a sötételőt, ő egy egyszerű mozdulattal elrántotta azt. És pontosan az volt rá a reakció, mint amit elképzeltek. Csodálom, hogy nem vakult meg.

A szemét dörzsölve visszament az ágyához, kicibálta a táskáját, kivett belőle egy pár ruhát, és a fürdő felé vette az irányt. Csak meredtem a zárt ajtóra, és azon gondolkoztam, hogy neki vajon mindig ilyen nehezére esik feléledni? Mondjuk valamilyen szinten meg tudom érteni... Amilyen állapotban jelenleg van, és tekintve arra is, hogy most nyitotta meg a csapot, kétlem hogy észre venné, hogyha lelépnék.

Itt a remek alkalom, hogy elszökjek, és ne kelljen kényszerből az ő nyakán maradnom. De hogyha még egyszer átgondolom az egészet... El kell tűnnöm innen. Csak hogy így elég feltűnő vagyok, és ő pontosan tudni fogja, hogy hol keressen, mivel – gondolom én – ide valósi. De ugyan már, így is, úgyis el vagyok veszve, akkor meg nem mindegy hogy magam boldogulok-e, vagy sem?

Felpattantam az ágyról, és gyorsan átnéztem a sporttáska tartalmát. Többségében ruha volt benne, de az alján találtam fegyvereket is. Tudom, hogy ezeknek normál esetben meg kéne rémítenie... De egy fegyver csak az ember kezében lesz fegyver, nemde?

Kikaptam az egyik övet, amit találtam, és a derekam köré kanyarintottam, hogy magamon tartsam az inget, majd olyan szorosra húztam amilyenre csak tudtam. Nagy mázlim volt, mert a legkisebb lyukba pont bele tudtam csatolni, a kimaradt részt pedig valahogy sikerült betűznöm annyira, hogy ne lógjon mindenhová. Ugyanis egy elég hosszú övről beszélünk.

És remélem ezért nem fogja a fejemet venni, de egy másik övét pedig szétvágtam. Úgy voltam vele, hogyha nem teszek semmi hirtelen mozdulatot, akkor zavartalanul tudom a combomra tűzni az egyik kisebb tőrt. És tényleg bevált! Nem látszik ki, mert még pont takarja. És mielőtt még Sam meglátna, hogy épp kirabolom, gyors kivettem egy kis pénzt, és az ajtóhoz siettem. Még utoljára visszanéztem a küszöbről, és kirohantam a szobából.

×××

Fogalmam sincs, hogy merre futok, hová menekülök Sam elől, csak el tőle. Igen, elég furcsa fordulat, hogy az angyal barátjának hiszek, benne meg nem bízom. Hiszen mégiscsak neki köszönhetem az életemet, nem? De milyen élet ez? Nem tudni, hogy ki voltam, milyen volt a családom, vagy hogy egyáltalán alapítottam-e családot... Magyarán, nincs hová mennem. Azzal a kevéske pénzzel sem jutok messzire, tekintve hogy Sam-nek biztosan van kocsija. Meg biztosan jobban is ismeri az itteni járást, mint én... Azt is csodálom, hogy már öt saroknyira eljutottam, és még mindig nem ütöttek el, késeltek meg, vagy raboltak ki. Úgyhogy ezt hivatosan is sikernek könyvelem el.