Jane Doe - Ki vagyok én? [SPN] ✓ !ÁTÍRÁS ALATT!

| 2. | 2/2 *

Erős karok ölelnek át és tartanak közel egy testhez. A kezemet felemelve megérintem a különleges tetoválást a mellkasán: az érintésem alatt ég a bőre. Egyszerre érzem magamat biztonságban és reszketek az idegességtől, hogy vajon mi lesz a következő lépése. Bőrkeményedéses ujjaival végig simít a csupasz karomon, aminek nyomán feláll a karomon a szőr. Lehunyom a szemem, és reszketeg kifújom a levegőt, ahogy megérzem az ajkát, amint a homlokomra lehel egy óvatos csókot.

Hirtelen kaptam levegő után. Valami kiszakított az álmomból, és mélyen utáltam magamat, amiért ez elszomorított. Az alkaromra támaszkodva körülnéztem a szobában az után keresve, ami felrázott a békés álmomból, de semmi gyanúsat nem találtam. Örültem, hogy az elviselhetetlen fejfájásom már túlélhetőre kapcsolt. Mégis, a testem még mindig annyira kimerültnek tűnt, hogy tehetetlenül visszahanyatlottam a párnára. Hosszú, óráknak tűnő perceken keresztül feküdtem az oldalamra fordulva, elmélkedve a következő lépésről. A lehetőségeim szűkösek voltak, és amíg nem nyertem vissza a teljes erőmet, nem sokat tehettem az ügy érdekében.

Lehunytam a szemem, és mélyebbre süllyedtem a matracban, mikor meghallottam, hogy halkan kinyílt az ajtó. Még a lélegzetemet is visszatartottam, és mozdulni sem mertem: szinte biztos voltam benne, hogy a fiúk egyike jött rám nézni, hogy élek-e még. Óvatosan tette a lábát, és hallottam, ahogy a fal melletti asztalon lévő papírok között kutatott, de nem mertem megkockáztatni a lebukás esélyét, hogy meglessem, ki is az valójában, így inkább tovább gyakoroltam a halálomat.

Sóhajtott egyet, és lomha léptekkel közelebb lépett. Éreztem a közelségét: legszívesebben hátrébb ugrottam volna. Nem tetszett az ötlet, hogy betolakodjon a személyes terembe – ismételten. Próbáltam olyan természetesen lélegezni, ahogy csak tudtam, de eléggé nehezemre esett, mikor egy idegen ilyen közel állt meg hozzám. Egy örökkévalóságig állt csak úgy, mikor aztán megéreztem, hogy valamit rám terít. Az anyag puhaságából ítélve egy takarót.

Ez új.

Óvatosan kinyitottam először csak az egyik szememet, így pont megláttam Dean távozó alakját, amint halkan becsukta maga után az ajtót. A kattanó zár hangjára egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat ám továbbra is mozdulatlanul vártam még egy pár pillanatig, amíg biztosan elmegy, aztán kikászálódtam az ágyból. Gondoltam, hogy körül is nézhetnék a szobában, ahová Sam utasított: tengernyi semmittevéssel elüthető időm volt. A lábamat lelógattam az ágy széléről, és vonakodva talpra álltam. A meztelen talpam alatt a hideg kő meglepően kellemesnek bizonyult, de biztosan csak azért, mert hajtott az újdonság utáni vágy.

A falra fegyverek voltak tűzve rendezett sorban, de azok nem jelentettek rám fenyegetést. Az asztalon kisebb rendetlenség uralkodott, de a rumli közepette azonnal kiszúrtam a lámpa talpazatának támasztott ütött-kopott fényképet. Óvatosan felemeltem, hogy jobban megnézzem: egy szőke hajú, középkorú nő ölelt át egy barna hajú kisfiút, és mindketten olyan boldognak tűntek a háttérben meghúzódó családi házzal, hogy egy pillanatra azt hittem, lesöpör a lábamról a hirtelen támadt irigység – rögtön utána a szomorúság is. Nyilván elkeseredett voltam, hogy még csak a saját anyámra sem emlékszem, arra meg végképp nem, hogy van-e gyerekem, aki ugyan ilyen mosollyal nézne rám.

De vár rám valaki odakint, nem?

– Nem tudtam, hogy ébren vagy.

Az ismerős hangot hallva megpördültem a tengelyem körül, hogy aztán Deannel találjam szembe magamat. Volt valami a tekintetében, ami óvva intett, nehogy valamivel kihúzzam nála a gyufát az eddiginél is jobban. Szóra nyitottam a számat, és agyalni kezdtem valami jó kifogáson, amivel ki tudom majd dumálni magamat a roppant kellemetlen helyzetből, amibe belekevertem magamat. A tekintete a továbbra is a kezemben tartott kopott fényképre esett, és olyan szorosan zárta össze az állkapcsát, hogy azt hittem egy pillanatra, maradandó kárt tesz magában. Vagy inkább bennem.