Jane Doe - Ki vagyok én? [SPN] ✓ !ÁTÍRÁS ALATT!

| 3. | *

Abban a szobában feküdtem, ahová még pár órával ezelőtt Sam navigált. A kemény matracon hanyatt vágódva bámultam az üres plafont, miközben a testvérek vitáját hallgattam a másik szobában, már vagy negyed órája. Amnéziás voltam, nem pedig süket.

– Nem nyírhatod ki a Pokol királyát! – mondta ki a nyilvánvalót Sam. Próbálta finoman meggyőzni a testvérét, hogy őrültség, amire készül, és ezt mindannyian tudtuk. Csak Dean láthatóan nem szerette beismerni, ha másnak igaza van.

– Csak figyelj – vetette oda Dean. Megforgattam a szemeimet, és biztos voltam benne, hogy Sam ugyan ezt teszi. Ennek a pasinak a két legrosszabb tulajdonságot is sikerült elsajátítania: a mérhetetlen férfi büszkeség és a makacsság. – Ha szükség lesz rá, fel akarok készülni.

– Én megértem, komolyan – folytatta egy fokkal Én sem akarom a karmaik közé lökni, de ha tudni akarja az igazat, akkor nem tarthatod vissza.

De még mennyire, hogy nem! Csak Dean nem volt képes semmit felfogni, ami ellentmondott az akaratának. A kezemmel eltakartam az arcomat, és egy mély levegőt véve nyugalmat erőltettem magamra. Az égvilágon senkinek sem lenne jobb azzal, ha kibuknék – márpedig egyre inkább érett az a bizonyos hisztiroham.

– Mert szerinted én nem akarom tudni? – csattan fel Dean. – Máson sem jár az eszem, mint...

Nem fejezte be a mondatát, csak hagyta lógni a levegőbe. Ráncba szökött a homlokom: ezt még én is kitaláltam a rövid ismeretség alatt, hogy nem vall rá.

– Te, mi van veled mostanság? – kérdezte halkan Sam, hangjából kiérződött a törődés és aggodalom.

Rájöttem, hogy Sam valószínűleg mindig ilyen: törődő, gondoskodó és kíváncsi – egyszerűen csak ilyen volt a természete. Ha figyeltél, a szeme mindent elmondott egy-egy beszélgetés alkalmával, néha nem is volt szüksége szavakra, hogy tudassa a világgal, mit is gondol.

– Mi lenne? – horkant fel.

– Minden rendben van a... – Sam nem fejezte be a mondatát, amit rendkívül gyakran használt. Mit ne mondjak, roppant idegesítő volt.

– Sammy, fáradt vagyok ehhez úgyhogy nyögd ki végre, hogy mit akarsz – sóhajtott fel Dean.

Nem értettem Sam válaszát, így felültem az ágyban, hátha kihallom a következő szavakat. Sok ideig csak hosszú csend volt a válasz, ami kezdett az agyamra menni, míg nem némi mormogást hallottam, utána pedig teljes csendet. Pont most, hogy kezdett volna érdekelni a dolog és nem én voltam a rivaldafényben, úgy döntenek, hogy elülnek. Szuper.

Nagyot sóhajtva visszakúsztam az ágyba, és az oldalamra fordulva átkaroltam a fejem alatt lévő párnámat. Kényelembe helyezkedtem, és pislogás nélkül meredtem a szembe lévő falra egészen addig, míg a szemem könnyezni kezdett. Szorosan lehunytam a szememet, és próbáltam ellazulni: túl sok információ volt egy így egy napra. Elterveztem, hogy másnap megpróbálom a lehető legtöbbet kideríteni a kilétemről, de ehhez az kellett, hogy teljesen kipihent és tiszta fejjel tudjak gondolkodni. Meglepően hamar sikerült elaludnom, ám az álmaim közel sem voltak olyan békések, mint az gondoltam volna.

A poros földúton egy hirtelen fékezéssel nagyot huppant a rozzant terepjáró, amiből két férfi szállt ki. A kezében egy fekete pisztoly csöve villant meg a gyér napfényben, míg a másik kezével hangosan bevágta maga mögött az autó ajtaját. Pár méterrel az autó előtt egy mocskos ruhájú, megviselt férfi térdelt, a kezei hátra kötve egy vastag kötéllel a háta mögött. Mögötte két fegyverrel felszerelt férfi állt, parancsra várva.

– Kérlek, bocsáss meg! – könyörgött remegő hangon a férfi, az előtörni készülő sírás miatt előre rogytak a vállai. – Nem fog többet előfordulni, esküszöm!