Jane Doe - Ki vagyok én? [SPN] ✓ !ÁTÍRÁS ALATT!

| 2. 10. |

Ott állok egy mező kellős közepén. Kissé hűvös van, de csak lejjebb húztam a pulcsim ujját és tovább bámultam a csillagos eget. Gyönyörű volt, és az első dolog ami eszembe jutott az a családom. Hogy boldog vagyok, amiért itt lehetek, és majd' szétvet az izgatottság.

- Kész vagy? - kocogott mellém egy magasabb alak, kezében valamiféle petárdát tartva.

- Igen! - ugráltam izgatottan, és már alig vártam hogy végre láthassam a Fényeket.

A srác sem lehetett sokkal idősebb, de intve nekem hogy maradjak a helyemen távolabb sétált és a mező közepére helyezte. Meggyújtotta őket, aztán sietve visszakocogott mellém. Abban a pillanatban színes, szinte vakító fénnyel lövelltek ki a tűzijátékok, és az eget beterítve a színes szikrákkal durrogtak tovább. Kezeimet örömömben a fejem fölé emelve ugrálni kezdtem, és megpördültem párszor a tengelyem körül. A srác felnevetett, és csak mosolyogva magához ölelt a vállamnál fogva. Felpillantottam rá, fejemet a karjának támasztva, és láttam hogy ő is elképedve, de boldogságot sugárzó arccal nézte a "művét". Boldogabb voltam, mint valaha, mert még sosem láttam ilyet. Ahogyan Ő sem. Főleg ilyen közelről.

Élénken élt emlékezetemben a pillanat, amikor csalódottan néztem ki a kocsink ablakán, a sötét eget kémlelve amit különféle színes tűzijáték csoportokat, amik egyre csak távolodnak tőlünk, majd egy idő után már nem is látni őket az erdő miatt, amin keresztül haladtuk. A férfi a kormány mögött meg rám szólt, hogy ne bánkódjak miatta, ez minden évben van, fölösleges ilyen nevetséges dolgok miatt aggódnom.

És amikor félreálltunk tankolni, a bőrdzsekis, fiatalabb srác hátra fordult hozzám, keze közé fogta az arcomat, és kósza hajamat a fülem mögé tűrte.

- Megünnepeljük. Látni fogod. Csak mi ketten Sammy, oké?

Csak bólintottam, és éreztem ahogy egy forró könny, ami oly' régóta marta a szememet, végre utat tör magának. A srác egy szomorú mosoly kíséretében letörölte az arcomat, azt súgva hogy erősnek kell maradnom, és csak egy kicsit bírjam még ki, aztán megbeszélünk mindent. Eztán pedig a férfi visszahuppant a kormány mögé, majd minden különösebb szó nélkül kihajtott a főútra, és nem is méltatott minket egy kósza pillantásra sem.

De most, hogy itt vagyunk, átölel és csak miattam csinálta ezt az egészet, boldogabbnak, elpusztíthatatlanabbnak éreztem magamat mint valaha. Hálás voltam neki, hiába tudtam hogy Ő mindig megtartja a nekem tartott ígéreteit, és most sem kellett csalódnom benne. Igazából sosem csalódtam benne. Ő volt nekem a tökéletes Anyu, a legdrágább Apu, és a valaha kívánt legjobb Testvér a világon. Megfogadtam, hogy ki fogok állni érte Apuval szemben, hiába nem töltöttem még be a tizenegyedik életévemet. De a Bátyámért bármit megtennék, mert Ő is ezt teszi. Abban a pillanatban pedig az sem érdekelt, hogy Apa valószínűleg a haját tépi amiért eltűntünk, de a kocsiból szóló zene, a fények, amik boldog arcunkat ragyogtatták be, és csak Mi... Ennyi volt a világunk. Akkor voltam a legboldogabb. És nem győztem hálát adni az égnek és Neki, amiért ilyen jó hozzám.

Kipihenten ébredtem. Boldogan. Amit láttam, teljesen elvarázsolt. Mert már biztos voltam benne, hogy ezek nem az én emlékeim, hanem az Övé. Mindegyik. A srác az Dean – elég egyértelmű. A férfi, aki pedig nem foglalkozott velünk – de legfőképpen Deannel – pedig talán az apja lehetett. Biztosan az apja volt. De akkor az a szőke nő, akit először láttam elégni, az kicsoda? Lehet, hogy annak megint csak Hozzá van köze?