Jane Doe - Ki vagyok én? [SPN] ✓ !ÁTÍRÁS ALATT!

| 16. | *

Az ajkaim a sokktól elváltak egymástól, és tágra nyitott szemekkel próbáltam befogadni az elém táruló képet. Belülről sokkal kevésbé volt lepukkant a ház, mint kívülről elnézve gondoltam volna, de ez teljesen mellékes volt a többi dolog mellett. Barbatos, a démon ott állt egyenesen előttünk az otthonosan berendezett nappalijának közepén, a csuklóit összefogta a háta mögött, és kissé oldalra billentett fejjel nézett vissza ránk. Ami először eszembe jutott, hogy teljesen normális fickónak tűnik, holott mind tudtuk, hogy attól van a legmesszebb.

A sötétkék hosszú ujjú pólója ujja fel volt tűrve a könyökéig, farmerjában és bakancsában semmi kivetni való nem volt. A halántékán lévő sötét hajszálak közé egy pár ősz is keveredett, és bár nem akartam bevallani, csalódtam a megjelenésében. Egy démontól, aki az életünket fenyegette, valahogy többet vártam volna egy elvált apuka megjelenésétől.

Nagy nehezen elszakítottam a szememet a démontól, és mellette elpillantva megláttam a szoba túlsó végében Samet, amint a földről próbálta felkanalazni magát. A homlokán végig csorduló vörös csík nem volt túl biztató.

– Drága Giselle... – kezdett bele zengő hangon Barbatos, ahogy pár lépést tett felénk. A nevem hallatán kihagyott egy ütemet a szívem, és több sem kellett, Castiel védelmezően elém lépett.

Egyetlen legyintéssel elröpítette mellőlem az angyalt, mintha csak egy fonálon rángatott volna egy rongybabát. Cas hatalmas csattanással ütközött a nappaliban álló könyvespolcnak, és a földre esett, egyenesen rá egy csomó könyv. Az angyalpenge tőle méterekkel odébb állapodott meg a padlón.

– Milyen régen is volt – elmélkedett, ahogy oldalazva kitért, akárcsak egy préda közelíti meg az áldozatát. Vele ellentétes irányba mozdultam, megpróbálva fenntartani a lehető legtöbb távolságot.

– Engedje el őket – szólaltam meg, a helyzethez képest jóval nyugodtabb hangon. A szemem sarkából láttam, hogy Sam megpróbál az angyaltőrért nyúlni, de egy újabb koppanás jelezte, hogy ez nem igen jött neki össze. Sőt, több mozgást nem láttam az irányából. Nem mertem felé fordulni, nem akartam szem elől téveszteni a démont.

– Naiv vagy, kislány – vonta meg a vállát, és kuncogva megrázta a fejét. – Épp, ahogy mindig is az voltál.

– Engem akart, nemde? – tártam szét a karomat, továbbra is görcsösen szorítva a pisztolyomat. – Itt vagyok.

Nem mintha olyan sokra mentünk volna ezzel.

– Ez nem ennyiről szól, tündérke – ingatta meg a fejét. – Te és a tesókák alaposan a bögyömben voltatok, de nem ez volt a legnagyobb problémám az életben. Leginkább csak amolyan pattanás a seggemen szinten irritáltatok – intett felém. – De aztán behívtátok a partiba az angyalt, és nem szeretem, mikor túlerővel állok szemben.

Élesen beszívtam a levegőt, és megremegett a kezemben tartott pisztoly. Óriási volt a kísértés, hogy lelőjem, de mielőtt bármit is tehettem volna, valaki más már megtette ellenem. Nem is láttam, hogy pontosan, de Dean ugrott elő, a nappali lámpájának fénye megcsillant a kezében tartott démonölő késen. Egy kecses mozdulattal a démon felé dobta a kést olyan sebességgel, hogy szinte nem is láttam, csak mikor a démon mellkasának közepébe állt.

Barbatos hátra tántorodott pár lépést, de szinte fel sem vette, hogy épp leszúrták. A szemében elsöprő elemű harag villant, ahogy felnézett Deanre, aki legalább tíz méter távolságból nézett farkasszemet a démonnal. A fal mellett oldalazva próbáltam elkerülni a kereszttűzből, és míg a démont lefoglalta Dean, a földön heverő mozdulatlan Sam felé igyekeztem.