Jane Doe - Ki vagyok én? [SPN] ✓ !ÁTÍRÁS ALATT!

| 7. | *

Egész este ez az egy mondat kavargott a fejemben: Szerintem ő egy vadász volt. Ezek után főleg nem is jött álom a szememre, tehetetlenségemben már az ujjaimat tördeltem. Vadász – még csak a szó gondolatára is elfogott a rosszullét.

Semmi bajom nem volt a srácokkal, és többnyire nekik köszönhettem az életem vagy mi, de nem akartam olyan gyilkológép lenni, mint ők. Hogy én vadász? Ez még viccnek is rossz! Amennyire csak lehet, távol akartam maradni a szaros szörnyviláguktól, mert a legkevésbé sem volt kedvem eltemetni egyiküket sem. Magamat meg annyira sem.

Egy szemhunyásnyit sem aludtam egész este, helyette csak egyre kattogott az agyam a hülye beszélgetésük miatt. Fejbe tudtam volna verni magamat és a hülye kíváncsiságomat, de csakis Dean után. Ő állt elő a hülye ötlettel.

Morogva dobtam odébb a takarómat, és nem is fáradtam, hogy lecseréljem a méretekkel nagyobb fekete melegítőnadrágot és bő pólót, amit pizsamaként használtam. Mínusz életkedvvel csoszogtam a konyhába, ahol már lefőzve találtam egy adag kávét. Magamhoz vettem egy random bögrét, és az összes maradék italt a csészémbe töltöttem: ha ők elvették tőlem a valószínűleg amúgy is nyugtalan álmaimat, én elveszem tőlük a kávéjukat. Édes a bosszú – meg a kávé miatt kissé keserű is.

Ücsörögtem még egy kis ideig a kis konyhaasztalnál, aztán meguntam a sima falak bámulását és inkább átvándoroltam a könyvtárba, kezemben a fekete kávémmal – még a tej megkeresésével sem fáradtam.

Persze, hogy ott ültek mind a ketten az egyik asztalnál, csak úgy, mint általában. Mindkettőjük előtt ott volt a laptopjuk, és mindketten az asztal külön oldalán foglaltak helyet. Kicsit furcsa összképet alkottak így ketten, de még csak a vállamat sem rántottam meg a gondolatra, hogy akár bármi értelmet is keressek a cselekedetükben.

– Jó reggelt! – köszöntem oda nekik, magamra erőltetve egy keserédes mosolyt. Normálisnak kellett tűnnem, ha nem is éppen voltam az.

– Neked is – pillantott felém Sam, és bár meglepettnek tűnt, megeresztett felém egy apró mosolyt. Azonban Dean még csak a tekintetét sem emelte fel a kijelzőről.

A szemöldökömet felvonva néztem végig a bátyján, aki épp úgy nézett ki, mint általában. Szó szerint, ugyan azok a ruhák voltak rajta, mint az előző nap. Ám szokatlanul csendes is volt mellé, ami az ő esetében nem igazán jelentett jót. Az arcáról semmiféle érzelmet nem tudtam leolvasni, ám szorgosan gépelt továbbra is a gépén. Az öccsének is feltűnt a testvére furcsa viselkedése, és a homlokát ráncolva nézett át rá.

– Dean? – szólítottam meg halkan, ám még csak nem is pislogott.

Segélykérőn néztem Samre, aki oldalra billentve a fejét ismét megszólította a testvérét. Közelebb léptem hozzá, és az arca előtt csettintettem egyet. Szaporán pislogott párat, majd kíváncsian nézett fel az öccsére, azután rám. Mikor találkozott a tekintetünk, felvontam az egyik szemöldökömet, aminek láttán zavartan összeszűkült a szeme, és visszanézett a testvérére, aki csak széttárta a karját.

– Szóltatok? – kérdezte érdeklődve, félig kifordulva a székéről.

– Aha – feleltem, mindkét kezemmel a bögrémet átfogva. Szúrós szemekkel néztem le rá, ahogy a karját a szék támlájára támasztva felém fordult. – Többször is.

Az ajkát előre biggyesztve bólintott, ezzel egy néma „Bocs" félét jelezve. A tekintetem az előtte nyitott gépére siklott, de mielőtt bármit is megláthattam volna, sietve lecsukta a laptop fedelét. Összenéztem a testvérével, aki épp olyan értetlenül bámult rá, mint én.